Érzelmek Fogságában (C.H.)

15. Fejezet - Leülepedett érzések

Savannah Richardson

A szálloda folyosójának csöndjét csak halk cipőkopogásom és az előttem guruló takarító kocsi zajos hangja törte meg. Lelassítottam, majd végleg megálltam, ezzel a folyosó újra némaságba borult. Finoman kopogtam kettőt az előttem lévő ajtón, ami hamarosan ki is nyílt, és Michael mosolygós arca jelent meg.

- Szobaszerviz? – kérdezte, majd félreállt, hogy bemehessek mellette. A kocsi kereke megakadt az ajtó küszöbén, de a mellettem álló fiú készségesen segített leküzdeni a felbukkanó problémát. Hálásan rámosolyogtam, közben megindultam a lakosztály belsejébe. Sehol nem láttam senkit, így ezért csak meglepetten fordultam hátra, mire megpillantottam a kabátját felvevő Michaelt.

- Csak Calum van itt, a fiúk elmentek kajálni, én pedig sétálok egyet. Tudod mi a járás, ugye? – csak bólintottam egyet, miszerint minden kristálytiszta, majd a jobbra lévő nem túl hosszú folyosóra kanyarodtam. Mindössze hét ajtó volt és ebből csakis egy állt tárva nyitva. Elhaladva előtte megpillantottam a halkan szuszogó Calumot. Egy pillanatra az ajtófélfának dőltem, de hamarosan ellöktem magamat a kerettől, és a munkámat kezdtem el végezni.

Gondolataim mindig másfelé terelődtek, pontosabban a tegnapi napot idéztem fel újra és újra magamban. Abban reménykedtem, hogy ahogyan a bútorokról is lejönnek a piszokszemcsék, úgy az én szívemről is leválik egy vékony papírréteg, mely elnyomja az érzéseimet, melyeket még igazán én sem tudtam hová tenni. Régen voltam szerelmes, ebből fakadóan már nem is tudtam feleleveníteni, hogy milyen is szerelemből szeretni valakit.

Minden annyira ködös volt, de tudtam, hogy nem estem bele Calumba, hiszen akkor intenzívebb érzést mutatnék iránta, de most csak valamiféle rajongást. Azt viszont nem tudtam, hogy ő hogy is viszonyul hozzám, de az utóbbi napok történései alapján már nem annyira utált, mint a megismerkedésünk elején. Kétségkívül furcsa dolgokat volt képes kihozni belőlem és talán én is belőle.

Sóhajtva toltam végig a takarító kocsit a folyosón és már csak egy szoba maradt, ami csak arra várt, hogy bemenjek és kitakarítsam. A helyiségben Calum tartózkodott, és valami oknál fogva féltem betenni oda a lábam, holott a fiú mély álomba volt.

Magamat megemberelve léptem át a küszöböt és próbáltam halkan végezni a dolgomat, de ez már az első pillanatban kudarcot vallott, amikor véletlenül bevertem a lábamat a szuszogó fiú ágyába. A fájdalomtól sziszegve araszoltam arrébb, így majdnem elborítottam egy asztalnak döntött gitárt. Elképedve figyeltem a hangszert, hiszen nem is tudtam, hogy Calum zenél. Elhúzott szájjal kezdtem el törölgetni a szekrényeket.

- Basszus, Luke! Hangosabban nem tudnál pakolni? – mordult fel mögöttem Calum, mire én az ijedtségtől megugrottam. A fejemet hátrakapva fürkésztem a fiút, akinek a szemei még mindig csukva voltak. – Inkább hívtad volna Savannah-t, bár mostanában nem eléggé vagyok megelégedve a munkájával, ami a takarítást illeti.

Döbbenten fordultam felé most már teljes testtel, és csak felhorkantam, erre az ágyon fekvő fiú szemei kipattantak. Egyből szólásra nyitotta a száját, amint megpillantott, de én nem engedtem szóhoz jutni.

- Már bocsáss meg, de igenis jól végzem a munkámat! Ha pedig nem, akkor lehet panaszt tenni a főnöknél! – mutattam hevesen az ajtóra, mire a fiú csak elnevette magát, és ezzel a tettével még jobban felidegesített. Mintha őt nem érdekelte volna, hogy éppen engem ócsárol, akinek az elmúlt napokban rengetegszer örömöt szerzett. – Komolyan olyan érzésem van, mint amikor először találkoztunk. Ugyanolyan szamár vagy, mint akkor.

Az ágyon fekvő barna hajú srác felkönyökölt, így jobb rálátása volt az arcomra. Ajkait gúnyos mosolyra húzta és arca grimaszba torzult.

- Ne kezdjük, Savannah! Azt hittem, hogy megbékéltünk – állt fel ezúttal Calum az ágyról, és lassan, kimérten elém sétált. Egyből hátrálni kezdtem, de beleütköztem az asztalba és az annak nekitámasztott gitárba. Még idejében elkaptam mielőtt feldűlhetett volna. Calum összeráncolt szemöldökkel fürkészett. – Kerülsz már napok óta. Pontosabban, mióta kaptál tőlem egy ártalmatlan szájra puszit.

Nem akartam neki elárulni, hogy miért is nem vagyok hajlandó beszélni vele. Nem akartam, hogy az a háló, ami kettőnket összekötött leszakadjon, vagy egy hatalmas lyuk keletkezzen rajta. Ez a háló nem a barátságunké sem a szerelmünké volt, hanem egy egészen másé, ami még ismeretlen volt mindkettőnk számára.

- Addig nem mész el, amíg el nem mondod, hogy mi a bajod! – állt meg az ajtó előtt Calum, nekem pedig esélyem se lett volna elmenekülni. – Na, hallgatlak!

Hangleejtése nem tetszett. Parancsoló volt. Határozottan parancsoló.

- Tudni akarod? Hmm? – kezdtem el már az idegesség felsőfokáról. Éreztem, hogy testem se perc alatt felhevült, és az arcom rózsás árnyalatot vesz fel. – Rohadtul furcsa dolgokat érzek, amikor a közelemben vagy. Nem vetted még észre, hogy vonzódunk egymáshoz, de egyben taszítjuk a másikat? Ennyire vak lennél?

Calum barna szemét megforgatta, majd egy lépéssel még közelebb jött hozzám. A levegő forrón izzott körülöttünk, benne a harag és a vágy járt táncot, mint a virág körül az apró méhek.

- Rengeteg időt vagyok az emberek között a munkám miatt, így felismerek egy-egy szerelmes tekintetet, és te totál belém vagy zúgva – mosolygott önelégülten rám Calum, majd csak beletúrt a hajába. - Már némileg megszokta, hogy ti nők a lábaim előtt hevetek akár pár nap után.

- Először is tisztázzuk, hogy nem vagyok beléd hullva – mondtam, miközben beszéltem az egyik ujjamat nekiszegeztem. Már éppen bele akart volna szólni a szövegembe, de inkább csöndben maradt. – Másodszor, én nem heverek a lábad előtt. Gyűlölöm az olyan pasikat, akik túl sokat képzelnek magukról.

Ezzel a mondattal megiramodtam, és amilyen erősen csak tudtam félrelöktem Calumot az utamból, viszont a fiú elkapta a csuklómat. Nem fordultam vissza, csak vártam, hogy mit fog mondani.

- Ha nem is vagy szerelmes belém, akkor egy kicsiny vágyat biztos táplálsz irántam – a fiú önelégült suttogásától csak még jobban idegesebb lettem. Már éppen rendesnek gondoltam volna, de úgy látszik, az ember minden jó után csalódhat abban, aki azelőtt még a bizalmában volt.

Csak kitéptem a kezei szorításából a sajátomat, majd magam után húzva a takarító kocsimat, szedtem a lábaimat. Csak menekültem, el messze, hogy még véletlenül se lássa Calum a szememben megbúvó fájdalmat. Csalódtam benne, hiszen már azt hittem többé nem lesz közöttünk veszekedés.

Jó úton voltunk a barátság felé, de ezt a fiú egy pillanatok alatt összerombolta, mint a lágy szellő a kártyavárat. De jobb is volt ez így, mivel a közeljövőben lehet, hogy nem tudtam volna türtőztetni leülepedett érzéseimet, melyet talán a fiú egy csapással is fel tudott volna kavarni, csöndes nyugalmából.

----------

Sziasztok!

Újabb fejezet, újabb bonyolódó szálak. Az ezután fejezetekben is, csak húzom Savannah és Calum szálát. Igazából nem is történt nagyon semmi ebben a fejezetben, de úgy gondoltam ez amolyan átvezetés lesz, de majd kiderül, hogy minek is.

Nagyon köszönöm a visszajelzéseket, és remélem, hogy tetszett nektek a fejezet.

Puszi, Frida Beth Holloway