Érzelmek Fogságában (C.H.)

13. Fejezet - Szörnyű emlék

Savannah Richardson

Biztos már mindenki érzett olyat, hogy mikor valakit elvesztett egy világ omlott össze benne. Minden sötétebb lett, komorabb és kegyetlenebb. A gyönyörű télben már mást sem láttam csak szomorúságot. Nem egy embert vesztettem el, de bennem akkora nyomot hagyott egy állat hiánya, hogy képes voltam akár órákig, napokig is búslakodni.

Buborék már több mint tíz éve kitöltötte az életemet, és nehéz volt olyas valakit elereszteni, aki már a szívedhez nőtt. A legrosszabb az volt, hogy a szemem láttára hagyta el a testét az élet és kis híján majdnem én is odalettem.

Miután Calum kihúzott, azonnal hazahozott, és lefektetett. Ő is vizes lett, mivel utánam jött, így előbb én vettem egy forró fürdőt, majd ő. Éppen a fürdőben volt, én pedig Jemina által készített levest kanalazgattam.

A szobában hamarosan Calum jelent meg apa egyik melegítőjében. Mivel nekem nem volt pasim, így nem szolgálhattam férfiruhákkal, de a felsőt és a nadrágot akkor hagyta itt a szülőm, amikor kifestette a házat.

A fiú biztatóan rám mosolygott, amit viszonoztam, de nem valami meggyőzően. Calum leült mellém, és sajnálkozó tekintettel nézett rám.

- Figyelj, sajnálom, hogy elengedtem a kutyádat – sóhajtott bűnbánóan. A kezemet rácsúsztattam az övére, majd megszorítottam. Csak rázni kezdtem a fejemet, miszerint nem hibás semmiért.

- Köszönöm, hogy megmentettél – hajtottam le a fejemet és a pilláim alól kezdtem el fürkészni a fiút. Még egy utolsót szorított a kezemen, majd elengedte, ezzel elszakítva a közöttünk keletkezett kapcsolatot. Nagyot nyújtózkodott, majd egy puszit nyomott a homlokomra, és otthagyott.

- Legutóbb a hörcsögöd halálakor láttalak ennyire letörtnek – sóhajtott belépve a szobámba Jemina, majd letelepedett Calum előző helyére. Keserűen felnevettem, aztán a tekintetemet Buborék fekhelyére vezettem, ahol már senki nem volt. A kutyafekhelyen gyűrött takaró ugyanúgy süppedt meg, mint ahogyan reggel hagyta Buborék.

- Én ki szeretnék menni, levegőzni – szakadtak ki belőlem a szavak, majd Jemina-ra néztem, aki csak rosszallóan fürkészte az arcomat, így folytattam a megkezdett mondatot, hogy miért is szeretném elhagyni a házat. – Ki szeretném szellőztetni a fejemet.

Jemina egy vastag pulóvert vett ki a szekrényemből, majd egy jól irányzott mozdulattal az ágyra dobta.

- Rendben, de ne sokáig maradj kint. A jeges tó vize nem tett jót neked – simított végig a hajamon, és azzal otthagyott, hogy felöltözhessek.

Nem vallottam volna be még magamnak sem, hogy igazából a szállodába megyek, hogy láthassam Calumot. Az utóbbi pár óra történéseit még mindig nem tudtam igazán feldolgozni, és mivel a fiú ott volt velem minden egyes pillanatban, így arra számítottam, hogy talán csak ő tud megérteni igazán.

Kilépve a hóesésbe egyből eszembe juttatott minden egyes történést, hiába próbáltam kizárni a külvilág zaját, nem sikerült. A természet élt körülöttem, csakis én voltam a holt.

Az utcán kihelyezett madáretetőkön csücsülő madarak hirtelen tovaszálltak, mint a fülledt nyári levegőben a hűs szellő. A madarak a szelek szárnyán röpültek, és nem kellett aggódniuk semmiért. A szabadság mámorító dallamát susogták a csapkodó szárnyaikkal.

Nem gondolkodtam csak mentem előre, és hamarosan megpillantottam a hatalmas szállodát, a munkahelyemet. Calum szálláshelyét. Csak csöndesen léptem be a fényárban úszó aulába, ami csodás volt az ott magasodó karácsonyfától, én mégsem vetettem rá egy pillantást sem, hanem csak az emelet felé vettem az irányt.

- Savannah, hát te? – hallottam meg magam mögött egy hangot, ami annyira nyugtatóan hatott. Érdekesen csengett, mintha az öröm és az aggódás valamiféle különös keveréke vegyült volna belé. Nagy lendülettel fordultam meg, mire megpillantottam a társalkodó egyik bőrfotelében ülni a szőke hajó sráccal, akinek, ha jól emlékszem Luke volt a neve. Calum, amint felé fordultam egyből felállt, és felém vette az irányt, hogy a karjaiba zárjon.

Megnyugodtam. A mai napon először éreztem, hogy végre, ha egy pillanatra is, de boldog voltam. Calum erős karjai a derekam körül olyasfajta biztonságérzetet jelentettek, mintha a közelében semmi bántódásom nem eshetne.

A válla fölött átnézve megpillantottam Luke-ot, aki a hüvelykujját felmutatva vigyorogni kezdett. Színpatikus srác volt akkor is, ha pár mondatnál többet nem is váltottam vele.

Hamarosan éreztem, hogy Calum karjai elválnak tőlem, én pedig egy lépést hátráltam, hogy fel tudjak nézni az arcára. Szeme megviselten csillogott, akár az enyém, de halványan csillogott, ami arra utalt, hogy készül valamire.

- Készülj, mert szánkózni megyünk – ahogyan ezt kimondta hátraintett a szőke fiúnak, aki felpattanva a szálloda üvegajtaja felé biccentett. Tiltakozni sem volt időm, hiszen Calum megragadva a karomat húzni kezdett.

Karjaimat szorosan magam köré fonva figyeltem, ahogyan a két fiú, Calum és Luke egy hatalmas dombtetőre felviszik a szánkót. A fa szerkezet ütött-kopott volt, és látszott rajta, hogy bármelyik pillanatban összetörhet, ha nem egy gyerek ül rá. A két fiú már nagyon nem volt gyerek, talán a tizenkilencedik életévüket taposhatták mind a ketten, de akár lehettek idősebbek is.

Összeráncolt homlokkal néztem a hóval fedett dombot, ami nagyon is meredek volt, ennek következtében veszélyes kategóriába soroltam volna az onnan lejövetelt. Calum fekete kabátja kitűnt a fehérségből, és még lentről is láttam, hogy nekem integet, közben beszél is, de a távolság miatt nem igazán értettem, hogy mit is mond. Inkább sóhajtva indultam utánuk.

Amikor már elég közel jártam hozzájuk tökéletesen ki tudtam venni Luke kék szemét és Calum sunyi vigyorát. A szőke fiú ráült a szánkóra, majd párszor rugózott rajta, hogy felmérje, mennyire stabil a szerkezet, aztán elkiáltotta magát.

A barna szánkó észveszejtő sebességgel robogott le a dombtetőről rozsdás csíkot hagyva maga után a fehér hóba.

- Ha visszajön, mi következünk – dörzsölte össze a tenyereit izgatottan Calum, mire csak megforgattam a szememet. Tekintetem Luke-ot kereste, aki hatalmas mosollyal maga után húzva a szánkót trappolt felénk. Arca ki volt pirulva és ebben a pillanatban annyira gyermeknek látszott, hogy el kellett nevetnem magamat. Luke a kezembe nyomta a barna madzagot, ami a szerkezet elejéhez volt kötve, majd intett, hogy üljünk rá Calummal.

- Na, készen állsz? – súgta a fülemben a mögöttem lévő kreol bőrű fiú. Kezeit a derekam köré fontam, míg én a tenyeremet ráhelyeztem az övére. Bólintottam egy nagyot, és abban a pillanatban a szánkó útnak indult.

Csak suhantunk lefelé, és mintha a sebesség növekedésével minden szörnyű emlék kiszakadt volna a testemből. Calum nevetése és a szél fütyülésének közösen kreált dallama is szárnyra kapott.

Újra gyerek voltam és kacagásom messzire elhallatszott. Gondok nélkül repültem és ezért talán nem tudtam volna elég hálás lenni Calumnak és Luke-nak.

Az égből hulló hópelyhek kecsesen kavarogtak a levegőben, meghintve minket is egy cseppnyi boldogsággal. Az öröm lehet a gyászban is, csak kell egy megfelelő ember, aki elhozza a jókedv apró fényét.

----------

Sziasztok!

Boldog Új Évet kívánok minden egyes olvasómnak. Remélem, hogy mindenkinek jól fog telni ez az év. Hihetetlen volt a 2015, és nem is tudom még felfogni, hogy itt vagyok és írok nektek.

Rengeteg mindent tervezek, és remélem, hogy velem fogtok tartani.  Vegye hát kezdetét egy új év.

Puszi, Frida Beth Holloway