Érzelmek Fogságában (C.H.)

26. Fejezet - Fájdalom jelképe

Savannah Richardson

A hajnal első sugarai fáradtan kúsztak fel az égre, hogy szép lassan fényárba öltöztessék az alvó várost. Észak felé sötét fellegek húzódtak, amik lassan, de biztosan elhalványultak, majd végleg eltűntek.

Felhőtlen volt ez a reggel, és semmi jel nem utalt arra, hogy hamarosan komor pillanatok fognak majd közre az eltelt percek. Halkan fújó szél egybe olvadt az utakon közlekedő járművek hangjával.

A város távoli zaja még a hegyek tetejére is felhallatszott tompán, de mégis ki lehetett zárni. Mindent csak vakító fehérség övezett, és csak a hótenger alól kikandikáló kövek, vagy éppen a hatalmas zöld fenyők jelentettek némi színességet az egyhangúságban.

- Azt hallottam, hogy nem tudsz síelni – szólalt meg mellettem Calum, akinek a kezében egy síbot volt, és azt lóbálta maga mellett. Hangja kellemesen csengett a hajnalban, és egyfajta varázslatos érzetet keltett. Ujjai az enyémekre voltak kulcsolva, így tudtam, nem kell félnem semmitől, hiszen biztonságban vagyok. Én lehet, viszont más nem.

- Hát talán igen, talán nem – fordítottam felé a fejemet, közben közelebb hajoltam hozzá. Calum egy huncut mosollyal a szája sarkában mért végig, aztán ellökött, bele egyenesen a puha hóba, de mégsem volt óvatos, mert azonnal megragadtam a karját, és csak magam mellé rántottam.

- Ha én esek, te is velem jössz – nevettem fel, majd feltápászkodtam, hiszen nem akartam teljesen eláztatni a ruhámat. Oldalra fordítottam a fejemet, ahol Jemina állt, és éppen a sílécét csatolta fel, aztán Ash karjába kapaszkodva elindult, először kissé bizonytalankodva, de amikor ráérzett síelésre, egyből magabiztosan haladt előre.

Az ég hamarosan beborult, de mégsem jött hózápor. A szürkeség fokozatosan lepett el mindent, így hátborzongató érzést kelletve, egy csöppnyi baljóssággal. A fenyőfák komoran magasodtak, és zöld águk megfakult, de lehetséges volt, hogy csak a hirtelen jött fényváltozás miatt.

A szél vészjóslóan susogott, de ebben a pillanatban csak egyszerű természeti jelenségnek könyveltük el. Calum komoran fürkészte az eget, aztán rám pillantott, mire én csak szorosabban húztam össze magamon a kabátomat. A fiú a karjaiba vont, én pedig nem ellenkeztem, csak jó szorosan kapaszkodtam belé.

- Megtanítsalak síelni? – suttogta nekem Calum, miután elengedett. Én csak jólesően felkacagtam, hiszen egy ausztrál fiú, hogy tudná ezt a sportot űzni. Bólintottam, miszerint megkezdheti a tanítást.

Tenyereit a derekamra helyezte, mire én csak hátrakaptam a fejemet, de ő egy pimasz mosollyal fürkészett. Magabiztosan felszegtem az államat, aztán megindultam, így kicsúsztam segítő karjai közül.

- Hazudtál, mert azt mondtad, hogy nem tudsz síelni – kiáltott utánam Calum, mire csak kacagni kezdtem meglepődött arcát látva. Hamarosan odacsúszott mellém, és ajkait az enyémekre helyezte. Nevetve húzódtam el, mire ő csak felhúzta a szemöldökét.

A következő pillanatban hátrahőköltem, hiszen egy durva szélfuvallat szinte meglökött, és jeges havat fújt az arcomba. A sötétség fokozatosan lepett el mindet, és komorság telepedett a táj szépségére.

A következő pillanatban fülsüketítő éles sikítás élesen vájt bele a levegőbe, mire a fejemet a hang irányába kaptam. Az ember azt gondolná, hogy, amikor a saját halála küszöbén van, akkor lehet csak a kétségbeesettség legfelső határán, pedig ez nem igaz. Mikor valamelyik szerette kerül életveszélyes állapotban, bizony az érzelmek felszínre szakadnak, és fel jön az ösztönös pánik, ami szétterjed a testünk minden egyes porcikájába, és hiába próbáljuk leküzdeni, nem megy.

- Úristen, Jemina, állj meg, kérlek! – sikítottam fel kétségbeesetten. Az egyik magasabb hegytetőről a lány száguldott le, aztán elvesztette az egyensúlyát, és a hóba zuhant. Magatehetetlenül gurult le, közben a szürke sziklák szétszabdalták finom bőrét. Mögötte vérvörös csík húzódott a vakítóan fehér hóban, és akár egy csúnya sárfolt a makulátlan ruhán, úgy virított skarlát vére mindenhol.

Aztán vége lett mindennek. A távolban zúgolódó autók zaja eltompult, és a madarak édes játéka egy szempillantás alatt keserű melódiává változott. A szél is alábbhagyott, már nem lengette a távolban húzódó fenyők örökzöld ágait, és az ég is tisztulni kezdett. Vége volt, mindennek, de én bennem tomboló háború csak most vette kezdetét.

Kétségbeesetten szaladtam oda Jemina-hoz, de valaki megragadta a karomat, és visszarántott, így nem értem célt. Calum karjait körém fonta, és nem eresztett, de én csak kapálóztam kétségbeesetten, és az idegtépő várakozás a tehetetlenséggel keveredett, én pedig szabadulni akartam, még ha sokkot is kaphatok a látványtól.

- Savannah, nem mehetsz oda – mondta kellemes hangon Calum, de én túl zaklatott voltam, ahhoz, hogy tisztán gondolkodjak. Vad, tomboló háború vette kezdetét, mely szétszabdalta nyugalmas lelkemet, és semmi nem tudott a bennem tomboló fájdalmon felülkerekedni.

- Eressz te seggfej! – üvöltöttem rá az engem fogó fiúra, aki csak meglepetten fordított magával szemben. Nem tudtam irányítani az eszemet, mintha egy belső énem cselekedett volna helyettem. Egy szempillantás alatt akkor pofont kevertem le Calumnak, hogy a tenyerem fájdalmasan égett, de mielőtt bármit is reagálhatott volna, én már kitéptem magam a szorításából.

A halál nem válogat és ez egy körforgás, ami ellen semmit nem tehetünk. Mindannyian ugyanolyanok vagyunk, és a sötétség nem válogat, hanem bekebelezi áldozatait, nem kegyelmezve a szíveknek, akik őszintén szeretik a lelket, akire halál vár.

Jemina törékeny teste magatehetetlenül feküdt a hóban, és a mellette kétségbeesetten telefonáló Ash helyezkedett el. A nővérem körül vér piros színe rikított a fehérségben, és végtagjai kicsavarodtak mellette. Nem foglalkozva a következményekkel a hátára fordítottam Jemina-t, de a látvány gyomorforgatóbb volt.

A lány arca ezernyi részre volt szabdalva, és a hajából saját vére csöpögött. Kétségbeesetten vezettem a kezemet a nyakához a pulzusát keresve, de az ujjaim nem tapintottak semmit. Szeme üvegesen meredt előre, és végtagjai fokozatosan meredtek ki. Már nem égett benne az élet csöppnyi lángja, csupán csak színtiszta üresség töltötte ki.

- Savannah, gyere arrébb – ragadta meg a derekamat Calum, de én csak a könyökömmel gyomron vágtam, közben erőtlen testemet a nővéremre vetettem. Csak zokogtam, és észveszejtő fájdalom marcangolta bensőmet, ami még élt. Szívem megtört, és elvesztem a világ hatalmas kegyetlen sötétségében. - Savannah, nincs semmi baj!

Hazugság volt minden egyes szó. Kegyetlen, idegtépő, majd lelket törő hazugság. Jemina meghalt, én pedig csak kétségbeesetten kapkodtam a levegőt, miközben magamat szidtam, viszont nem tehettem a dolgokról.

Abban a pillanatban csak egyetlenegy kívánságom volt, hogy egy álom legyen ez az egész, viszont a valóság olykor képzeletnek tűnhet, pedig nem az. Hamarosan felfogtam minden egyes pillanatot.

Az első könnyeim kibuggyantak és azokat követte több száz, s ezer fájdalom jelképe. Sírni nem szégyen és nem is a gyengeség jele. A sírás olykor tudatja velünk, hogy emberekből vagyunk, akik időnként nem tudnak megfelelni a kegyetlen világ apró gyilkosának. A halálnak, mely szétmarcangolja a bensőnket.

----------

Sziasztok!

Bevallom, nagyon is vívódtam, hogy ezt a fordulatot bele tegyem-e a történetbe. Megkérdeztem több valakit is, viszont mindenki mást tanácsolt. Olyan volt, mintha ketté szakadtam volna. Végül döntöttem és remélem, hogy azért meglepett titeket.

Jemina és Ash kapcsolata most megszakadt, de Calum és Savannah-é még él, így bármi lehet. Nem szeretnék most mást mondani, hiszen nem is tudok, csak annyit említenék meg, hogy nagyon köszönöm a visszajelzéseket.

Hamarosan jelentkezek a folytatással, ígérem, addig is legyetek jók.

Puszi, Frida Beth Holloway