Cold | lh • Befejezett

11

Átölelte a derekamat, a testünk teljesen összesimult. Lehajolt hozzám, a szája már az enyémen volt. Lehunytam a szemem. A csókja lágy volt, végtelenül gyengéd. Felkavart, a pulzusomat az egekbe lökte. Az agyam ellenkezett, de a testem nem volt hajlandó engedelmeskedni. Tudtam, hogy amint véget ér megfogom bánni. Bármennyire is azt akartam, hogy ez a pillanat örökké tartson, Luke elhúzodott. A kezét még a derekamon pihentette, próbálta elkapni a tekintetem, de én képtelen voltam a szemeibe nézni. Kihámoztam magam a karjai közül és elrohantam.
Luke ezt is csak szánalomból tette? Vagy azt hiszi így megtudok majd neki bocsájtani? Kezdjük ott, hogy én soha nem jöttem be neki, erre a semmiből lekap. Azok után, hogy elmondta régóta tudja, hogy beteg vagyok. Vissza siettem a Evanhoz és a doktorhoz. Elnézést kértem, azt mondtam rosszul lettem és a mosdóba szaladtam. Majd az orvos is elmondta amit Luke, csak kicsit több szakkifejezéssel. Nyugtatott, hogy ez most kevésbé veszélyes és rosszindulatú mint a jó pár évvel ezelőtti daganatom, lesz pár vizsgálat aztán kezdődik a kemoterápia. Nem hagyhattam, hogy a rossz gondolatok elárasszák a fejemet. Erősnek kell lennem. Harcolnom kell. Egyszer sikrült. Másodszorra is fog.

– Evan te mióta tudod?- kérdeztem mikor már a kocsiban ültünk.

– Én is csak mo...

–Ismerlek.- vágtam a szavába.– Ezért költöztél haza. Anya múltkor ezért főzte a kedvencemet. Mindenki tudta rajtam kívűl.

– Már valóban tudom egy ideje. De máig nem volt biztos.- sóhajtotta.– Minden rendben lesz Blakey, ígérem.- nézett rám egy pillanatra.

– Hát hogyne.- talán nem kéne harcolnom.

Talán megkéne halnom. Ha nem lenne Evan, tuti ezt választanám. De nem akarom, hogy fájjon neki. Ezért voltam mindig is kitartó. Mikor haza értünk anya és apa elmondták mennyire szeretnek és mindent megtesznek értem. Persze. Inkább felmentem a szobámba, bezártam az ajtót, majd a hagytam hogy a könnyek végig csorduljanak az arcomon. Minden bánatom előjött. A rák, Luke, Zoe, Taylor hogy mindenki tudta rajtam kívűl. Azt kívántam Luke bár felhívna. Beszélni akartam vele. Tudni akarom, hogy tényleg ez volt-e az oka annak, hogy szóba állt velem. Hogy megsajnált. Hiába néztem percenként a telefonomra, nem csörrent meg. Miért is csörrene meg. Nem érdeklek senkit. Szerintem Zoe is leszarná ha megtudná min megyek most keresztül. Lefeküdtem aludni. Átsem öltöztem, a cipőmet is csak most rúgtam le magamról. Semmi sem érdekelt.

***

Egy újabb reggel. Az első dolgom az volt, hogy megnéztem a telefonom. Rengeteg üzenetem érkezett. Calum, Ashton és még Michael is írt. Ezek szerint Luke elmondta nekik mi történt. Vajon a csókrol is tudnak? Vagy neki az nem jelentett semmit? Miközben válaszolgattam az üzenetkre Luke rámírt. Azt, hogy lent vár. Semmi " ne haragudj rám, " nem úgy van ahogyan gondolod", " te vagy életem szereleme" vagy hasonló. Csak, hogy lent vár. Direkt lassan készülödtem. Várjon csak. Ma a szokásosnál jobban akartam kinézni. Ne lássák, hogy padlón vagyok. Minél rosszabbul álnak a dolgok, annál jobban kell kinézned. Több sminket vittem fel, és ruhát vettem fel. Igen. Amit évente egyszer szoktam. Egy fekete combközépig érő, szűk ruhát. Alá vettem egy fekete nejlon harisnyát, a hajamat kiengedtem, ma göndörebb volt a szokásosnál. Egész jól néztem ki. Büszkén húztam ki magam a tükör előtt. Engem nem fog leteperlni egy daganat. Engem senki sem fog. Még Luke sem. Felkaptam a kabátom és a táskámat, majd indultam kifele. Luke ott állt, pont a kapuval szemben, az autójának támaszkodott. Láttam ahogyan végig mér és az arca elenyhül.

– Jó reggelt Blake.- köszöntött. Hol van a szokásos Cold?

– Hemmings.- biccentettem, ahogyan ő szokott, majd megfordultam és elindultam az utcán.

– Ez most komoly?- kiáltotta utánam.

Nem válaszoltam semmit, csak sétáltam lefele az utcán. Jobb ha engem elfelejt. Nem kell enegem dadusgatni, nagy lány vagyok. Megsajnálni sem kell, arra végképp nincs szükségem.

– Beszélni akarok veled.- kiáltott újból.

Megtorpantam, majd vissza fordultam.

– Két perced van. Bár kétlem, hogy erre bármiféle magyarázatot tudnál adni.- még mindig a kocsijának támaszkodva állt. A haja ma nem volt beállítva, kuszán állt össze-vissza,

– Figyelj, tudom ez most nagyon rosszul jött ki Blake.- az ő szájából olyan furcsa a nevemet hallani. Sokkal jobban szeretem mikor Coldnak hív.

– Tudod mit?- ráztam meg a fejem.– Nem érdekel.- néztem a szemeibe.– Nem érdekelsz Luke.- tártam szét a karjaimat majd megfordultam és elindultam.

Nem néztem hátra, de tudom, hogy sokáig nézett. Mégsem jött utánam. Nem ellenkezett, nem akarta rám erőszakolni hogy elmondja mi is történt. Gondolom nem is igazán érdekli. A nap folyamán a tesi volt az amit a legkevésbé vártam. Egyrészt, mert utálom a tesit, a másik meg, hogy az egész évfolyamnak kötelező tantárgy. Szóval az öltözöben most muszáj Taylort hallgatnom, ahogyan Michael-ről áradozik. Igen. Összejöttek. Szegény Mikey. Sietősen öltöztem át, majd mentem ki a pályára. Kellemes idő volt. Csak most jöttem rá, hogy már tavasz van. A nap erősen sütött, kicsit fújt a szél, de összességében kellemes idő volt.
Luke tekintete állandóan rajtam volt. Ahányszor rá néztem, ő engem bámult, és az egész arca olyan más volt.

– Blake.- szólított meg a tanárúr.– Látom nagyon elvan mélyedve. Tíz fekvő.- utasított.

Mindenki engem bámult. Remek. Amint letettem a kezeimet a nedves fűbe, egy hirtelen fájdalom nyilalt az kézfejembe. Felkiáltottam a fájdalomtól majd vizsgálni kezdtem a kézfejem. Egy méh megcsippet. Pánikolni kezdtem, eddig soha életemben nem csípett meg, lehet, hogy allergiás vagyok rá. A tanár felálított és az orvosiba küldött.

- Majd én tanárúr. Ha nem baj.- jött oda hozzám Luke.

Nem tudtam mire készül. Megragadta a kezemet, majd az ujjam oldalát, ahol a fullánk volt, a szájához emelte és elkezdte kiszívni belőle.