Cold | lh • Befejezett

37

Ott álltak a szüleim. Nem tudtam mire vélni az egész szituációt. Eszükbe jutott, hogy már pár hete nem voltam otthon? Oh, nagyon aranyosak, hogy meglátogattak. Luke szakított velem, de tudom, hogy minden egyes nap itt van a srácokkal. Ők meg egyszer bejönnek? Mit várnak tőlem? Lefagyva ültem az ágyon, ők meg mosolygva beljebb jöttek.

– Szia Kincsem.- ült le mellem az anyukám. Végig simitott puha kezével az arcomon. Hiába utálom őket, amiért ennyire nem törödtek velem, az anyai érintés nagyon hiányzott.

– Mi történt? - kérdeztem. – Megfogok halni mi? - nevettem el magam.– Ezért jöttetek be igaz? Hogy tiszta legyen a lelkiismeretetek mikor az egyetlen lányotok meghal. De had mondjak valamit, mindenért ti vagytok a hibásak, és ha túl is élném nem mennék vissza hozz...

– Meggyógyultál.- jelentette ki apám.

– Tessék? - kérdeztem vissza, hátha csak rosszul hallottam.

– Azért vagyunk itt Blakey. Dr. Hemmings felhívott és közölte a jó hírt.

– Akarok vele beszélni. Nem veletek, hanem az orvosommal, vagy a barátaimmal, akik végig mellettem álltak! - teljesen kikeltem magamból.

Felsem fogtam, hogy vége a ráknak, csak azt akartam hogy ők eltünjenek. Annyi harag és csalodás gyült össze bennem, hogy már nem tudtam hova tenni őket magamban. Értettek a szóból, kimentek és nem sokkal később Dr. Hemmings jött be hozzál.

– Szervusz kis túlélőm.- ült le mellém az ágyra.

– Igaz? - kérdeztem, és életemben nem izgultam még ennyire.

– Igaz.- nyujtotta felém a papírokat.– Megérte harcolni Blake.

Könnyek gyűltek a szememben.

– Luke itt van? - néztem fel rá, mire egy aprót bolíntott.– Szeretnék vele beszélni.

– Rendben. Úgy is tisztáznotok kell pár dolgot.- bologatott.– És Blake.- nézett a szemembe.– Lehet, a módszereim nem a szokásosak. De beválltak. Szóval ne haragudj rá.

Mielőtt bármit kérdezhettem volna, mondjuk hogy miről beszél, kiment. Milyen módszerek?

– Hé.- jelent meg Luke az ajtóban, mire gyorsabban kezdett verni a szívem. Olyan rég láttam, ilyenkor pedig rájövök, semmilyen kép vagy emlék sem tudja pótolni őt.– Bejöhetek? - kérdezte.

– Persze.- mosolyodtam el. Jó volt újra hallani a hangját.

Elmondott mindent. Hogy miért kellett velem szakítania, a folyamatos rémálmait, hogy az apja mikre kényszerítte, egyszer sem engedte meg neki, hogy lásson.

– De igaza volt.- mondtam.– A szakítás kellett ahhoz, hogy észhez térjek és harcoljak.- mosolyodtam el.– Köszönöm.- fogtam meg a kezét.

– Szóval... Akkor újra együtt vagyunk? - kérdezte reménykedve.

– Nem tudom, Luke. Helyre kéne tennünk a saját életünket előtte. Itt a nyár és te pár hónap múlva az egyetemre fogsz járni én meg... nem tudom mit kezdjek magammal.

– Nem megyek egyetemre.- rázta meg a fejét.– De ezt neked is mondtam.

– De Luke.- nevettem el magam.– Mész az egyetemre.

Kihúztam az ágyam melletti szekrényből egy vastag levelet. Mikor Luke mondta, hogy nem akar egyetemre menni miattam, nem hagyhattam. Nem hagyhattam, hogy tönrke tegye az életét.

– Mi ez? - kérdezte zavartan.

– Írtam nekik egy e-mailt, hogy mennyire bonyolult most minden és hogy mégsem utasítod vissza.- mondtam boldogan.– Mész az egyetemre!

– Cold...- nézett fel rám, és láttam ahogy a könnycseppek folynak végig az arcán.– Köszönöm.- mondta miközben a kezemet szorította.– Szeretlek.- suttogta.

– Én is téged.- mindennél jobban.

– De te is mehetsz egyetemre! Mehetnél a művészetire, ahogy mindig is akartad.

– Tudom... fel is vettek.- mosolyodtam el.

– Cold, ez fantasztikus.

–De nem megyek...- fejeztem be a mondatom.– Legalább is halasztok egy évet. Majdnem meghaltam... kétszer is.- nevettem el magam, annyira hihetelennek hangzik.– Szeretnék pihenni, utazni és segíteni a rákos embereknek.

– És ezt nem tudod úgy tenni, hogy közben együtt vagyunk?

– Nem tudom.- fogtam meg a fejemet.– Most túl sok minden történt egyszerre. Csak adj pár napot.

– Eleget vártam.- jelentette ki.

Azt hittem elfog menni, de ahelyett közelebb hajolt, és megcsókolt. De úgy, mint még soha. Miután elváltunk kérdőn nézett rám.

– Csak pár nap Luke. Tudod hogy bármi van, mi vissza találunk egymáshoz.- fogtam meg tökéletes arcát.

– Reméltem is, hogy nem zúgtál bele az egyik ápoló fiúba itt.- rászta a fejét mosolyogva.

– Hm most hogy mondod volt egy hatvanas papa aki nagyon bejött.

– Lenyul egy vén szatyor? - nevetett fel.

***

A következő pár hétben még bent tartottak. Megfigyeltek, újból csinálták a teszteket, hogy biztosra menjenek. Valóban meggyógyultam. A rosszinulatú daganatok megijedtek tőlem és jó gyorsan eltüntek a testemből. Luke-al minden csodálatos. Nincs kimondva, hogy újra együtt vagyunk, de nem is kell. Az érettségi átadóra pont eltudok menni. Addigra valamennyi hajam is lesz, lemérhetőleg. Aztán itt az egész nyár előttem, amit Luke-al tölthetek. Megígérte, hogy elvisz csodálatos helyekre, és boldogabb leszek mint egész életemben. De vele már most az vagyok.