Cold | lh • Befejezett

39.

Luke szemszöge

Három teljes nap telt el azóta, hogy Cold elhagyott minket. Azóta is magamat hibáztatom, hiszen miattam fázott meg, ami annyira legyengítette a szervezetét, hogy nem tudott tovább harcolni. Kifogytam a könnyekből, csak bámulok magam elé és próbalom felfogni a tényt, hogy Blake nincs többé. Tudom, hogy mennyit szenvedett ebben a világban, de a szívem mélyéről hittem benne, hogy ő a legerősebb nő a világon. Az életem szerelme. A pillanat mikor kaptam a hívást arról, hogy Cold korházban van, tudtam hogy ez lesz. Nem értem oda időben. Nem tudtam tőle elköszönni.

– Kész vagy? - nyitott be a szobámba apám.- Indulnunk kell.

Egy mély levegőt vettem. Ma van a temetése. Annyira reménykedek benne, hogy ez csak egy rossz vicc. Látom a gyönyörű mosolyát, érzem a az illatát. Vagy ezernyi üzenetet hagytam a telefonján, csak hogy halljam a hangját a hangpostán.

– Kész vagyok.- bolintottam és megigazítottam a nyakkendőmet.

Vetten egy mély levegőt, megfogtam a csokor virágot amit vettem neki, és lementem a kocsihoz. Annyi ember fog ma eljönni. Annyi ember, akik soha nem törödtek vele. Akik soha nem szerettek őt annyira mint én. Vissza akarom forgatni az időt és a kezdetektől vele lenni.
A temetőbe érve a fél iskolát ott találtam feketébe öltözve. Nem tudom, hogyan fogom ezt végig csinálni, de itt kell lennem miatta. Békében kell nyugovóra térnie.

– Luke...- ölelt át Calum amint meglátott.

Az ő szemei is vörösek és dagadtak voltam a sok sírástól. Nem szégyellte, ahogyan én sem. Ez a legkisebb gondunk. A helyszínre érve helyet foglaltunk, meghallgattuk a szülei és szerettei beszédét.

– Nos...- mosolyodott el kedvesen Blake anyukája.- Szeretne még valaki pár szót szólni?-kérdezte, mire autómatikusan felálltam.

– Én szeretnék.- válaszoltam, majd oda sétáltam a koporsó mellé. Levolt fedve. Többé nem látom az arcát. – Először is szeretnék köszönetet mondani mindenkinek aki eljött.- szagatottan vettem a levegőt, közel álltam ahhoz hogy zokogni kezdjek.– Cold... Vagyis Blake.- nyeltem egy nagyot.– Ő volt a legcsodálatosabb dolog az életemben, ami valaha történt. Sokan nem tudják, de ő egy művész lélek volt. Soha nem akart igazából orvos lenni.- az apjára néztem, akit sokkolt az előbbi információ.- Sokkal több volt benne, mint amit a világnak mutatott. Megtanított engem szeretni, becsülni az életet. Megmutatta mi az igaz szerelem, és nem tudom hogy valaha érezni fogom-e még azt az érzést. De egy nap újra összekötöm az életemet valakivel és büszkén fogok mesélni az unokáimnak Blakeről, aki a világ legyszebb lánya volt, és egyszer a szerelmenek mondhattam.- nem bírtam tovább, patakokban kezdtek végig folyni a könnycseppek az arcomról. Ránéztem a sírkőre, melyen ott szerepelt 1999-2018.- Ez a kötőjel...- mutattam a dátumra.– Ez volt Blake élete. Egy része velem együtt távozott. Soha többé nem leszek ugyanaz az ember, és tényleg egy szó van, amit tudok mondani. Köszönöm, Cold. - felnéztem az égre. Tudom hogy figyel engem és mosolyog. – Szeretlek.- suttogtam.

Végig néztem a fiúkon. Büszkék voltak rám, hogy volt erőm kiállni. Ők pontosan tudják, hogy min mentem keresztül. Nem tudom, hogy képes leszek-e tartni velük a kapcsolatot. Mindenki másik egyetemre megy tovább. Engem felvettek a képzőművészetire. Teljestíteni fogom Blake álmát. Túl sok veszteség ért minket. Nem csak a bandára gondolok, az egész városra. Cold halála mindent megváltoztatott. Az emberek kedvesebbek lettek, nekik ez tanulság volt, hogy ne bánjanak rosszul a másikkal, mert nem tudhatják meddig lesznek velük. Még Taylor is eljött, aki végig sírta az egészet. Tudom, hogy régen baratnők voltak és mindent sajnál. Utoljára a sírkőre néztem. Le helyeztem mellé a csokor virágot és a naplómat, amiben a kezdetektől minden bele van írva.
Végig húztam a koporsón a kezemen, melyben Cold teste hevert.

– Szeretlek.- suttogtam utoljára.