Cold | lh • Befejezett

29

Másnap reggel, arra keltem fel, hogy Luke ott fekszik mellettem. A napsugarak játszadoztak a szépen kidolgozott izmain, amit muszáj volt megérintenem. Végig simítottam az egész karján, szivecskéket és köröker rajzoltam az ujjaimmal. Megérinettem az ajkait, ami közül halk szuszogás hallatszodott.

– Jó reggelt.- mondta még csukott szemekkel.

– Jó reggelt.- húztam el a kezemet ijedten.

Lassan kinyitotta a szemeit, és elmosolyodott. Beletúrt a kocos hajába, majd megragadta a derekamat és magára húzott.

– Tetszett a mai ébresztő.- puszilt bele a hajamba.– Megtudnám szokni.- vett egy mély levegőt.– Ezért is lesz jó, hogy az egész hétvégére beköltözöm veled a kórházba. Képzeld csak el Blake. Együtt esszük borzalmas ételeket, a folyosón ülve azon fogunk versenyezni melyik öreg éri el hamarabb a mosdót és hogy...

– Várj, mi? - kászálodtam le róla nevetve.– Luke... szerinted ez jó ötlet?

– Persze, beszéltem apámmal, kapok melléd egy kis potágyat. Ott akarok lenne melletted minden pillanatban.- szorította meg a kezemet.

– Nem hiszem, hogy látni akarod...- suttogtam.

Nem szólt semmit, adott egy gyors csókot. Felöltözött és azt mondta hazaugrik összekészülni. Nem akarom hogy velem jöjjön. Nagyon aranyos. Tényleg. De túl valóságos az egész. Mellette meg úgy érzem magam mint egy tündér mesében. A gyűrűmet nézegettem, amit tegnap kaptam tőle. Nem értem, hogy tud engem szeretni. Annyira undok és rideg vagyok. Miután elkészültem elköszöntem a családtól, és megkell hagyni: nem érdekelte őket, hogy az egyetlen lányuk napokat fog eltölteni a korházban.
Evan szokott mindig elkisérni, de ma reggel vissza ment az egyetemre. Luke kint állt az kocsija előtt. Amint kiléptem lenyugodtam. Ő itt lesz nekem. Ő mindig itt lesz nekem.

– Milyen parókát akarsz fevenni a bálra? - mosolygott gúnyosan.

– Hmm olyanra gondoltam aminek az oldala felvan borotválva, a másik oldala meg raszta.- bujtam oda hozzá.

– Ha olyanban jössz akkor letagadlak.- nevetett fel.

A korházba érve megkaptam egy szobát. Azonnal felkapcsoltak minden féle gépre.
Luke meg elvolt, hozta a laptopját és valamilyen gyilkosos játékot játszott. Elég kényelmetlenül éreztem magamat úgy, hogy Luka apja az orvosom.

– Szóval Blake.- csapta össze a tenyerét és kedvesen rám mosolygott.– Egyszer már átestél ezen...- lopva Lukera pillantott, majd vissza rám.– És mindent megteszünk hogy ez másodszorra is így legyen. A kemoterápiát hamarosan megkezdjük, aminek úgye a lényege, hogy gyógyszerekkel befolyásoljuk a ráksejtek szaporodását...

Csak hallgattam Dr.Hemmings szavait. Mindent elmondott. Mindent megkérdezett. Kivéve egy dolgot. Blake, szeretnéd a kemoterápiát? Blake szeretnél még harcolni, képes vagy még harcolni? De ha megkérdezte sem tudtam volna rá a választ. Igazából ha Luke nem lenne lehet azt mondtam volna nem érdekel már, csak legyen csendes halálom. De az mégjobban megijeszt, hogy esetleg a kezelések között hagy el, mikor a legjobban lenne rá szükségem. Véletlenül oldalra pillantottam és az ajtón keresztül láttam Lukeot az apját hevesen veszeledni. Gyorsan elfordítottam a fejem és igyekesztem nem arra gondolni, hogy vajon min folyhatott a vita. Persze a fejemben már szőttem az összeesküvés-elméleteket. Felmerültek bennem olyanok, hogy Luke megint többet tud mint én, valamit nem mond el. De az is lehet, hogy csak azon veszekedtek, hogy Luke nem pakolta be a mosogatógépet. Nagyon remélem inkább az utóbbi alternatíva.

– Luke.- néztem a fiúra amint belépett.– Min veszekedtek? - próbáltam nem kéttsegbe esett lenni.

– Semmin.- mosolyodott el.– Semmi lényegesen.

Leült mellém az ágy szélére és egyik kezével átkarolt, másikban a lapotpot tartotta és filmet keresett. Szokatlanul csendben volt.

– Luke! - csaptam le a laptom tejetét idegesen.– Ne kezdjük ezt elöről. Mondd el, mit titkolsz már megint.

–Istenem Cold...- pattant ki mellőlem.– Miért vagy ilyen paranoiás? Miért nem tudsz bennem végre megbízni? Szerintem eleget bizonyítottam, és hidd el, mást már rég az örültbe kergettél volna!

– Na álljunk csak meg.- álltam fel én is.– Szóval ennyire elviselhetetlennek tartasz? Akkor menj a frnacba.- indultam az ajtó felé, majd vissza is fordultam.–  A gyűrűddel együtt.- nyomtam a kezébe és elviharzottam.

Hogy lehet ilyet mondani? Tisztában vagyok vele, hogy egy elég nehéz eset vagyok, de fájt hogy ezt az arcomba vágta. Vagy lehet megint túl reagálok mindent. Hiába néztem hátra percenként, nem jött utánam. Ez fájt a legjobban. Kiültem a kertbe, az egyik pavilon alá. Az egészet rózsák kerítettek körbe. Ahogy néztem a virágot, eszembe jutott, mikor Luke először hívott Coldnak. A hideghez hasólnított. Én magamat egy rózsához tudnám hasólnítani. A rózsa szép, kecses és illatos, de ha valami nem a kedve szerint történik, azonnal kimereszti tüskéit. A rózsa olyan, mint egy elkényeztetett gyerek, első pillantásra nagyon aranyos, de ha hozzáérsz vagy egy pillanatig mással vagy elfoglalva, azonnal beléd vájja körmeit. De erről nem én tehetek. Ha nem sok-sok év, amikor gyenge voltam. Lelkileg gyenge, és hagytam, hogy a többi gyerek kinevessen a betegségem miatt.