Cold | lh • Befejezett

14

Luke elkísért a kórházba. Zavarban éreztem magam mikor velem együtt érkezett meg, ugyanis az apja eléggé meglepettnek látszott. Míg a vizsgálatok folytak, addig Luke nem lehetett bent. Egy részem ennek nagyon örültem, így nem látja a kétségbe esést az arcomon, és továbbra is azt hiszi, hogy nem félek ettől az egésztől. Hosszú-hosszú unalmas órák folyamán a vizsgálatok nagy része lezajlott. Elköszöntem Mr. Hemmingstől, majd indultam kifele. Azt hittem Luke már régen hazament. De nem. Ott ült a váróban. Vagyis aludt. Ülve aludt. A fejére volt húzva a kapucnija és úgy szuszogott. Nem akartam felébrészteni, nézni szerettem volna még, de az apoló nők furcsán néztek rám, így inkább felébresztettem. Legugoltam elé, a kezeimet a combjára helyeztem és óvatosan ébreszgetni kezdtem.

– Szia.- mosolyodtam el mikor a szemei kinyiltak.

– Szia Cold.- egyenesedett ki, mire a háta egy óriásit roppant.– Minden rendben volt?

–Hát sajnos az orvosok nem mondták azt, hogy " bocsika tévedtünk, nem vagy rákos". Szóval ja. Nem volt minden rendben.- ültem le a mellette levő székre.

– De rendbe fogsz jönni.- fogta meg a kezemet és erősen megszorította.

– Én csak arra tudok gondolni, hogy mi van ha nem?- hajtottam le a fejem.

– Ez még csak eszedbe se jusson.- a hangja fáradt volt, a szemei meg a szokásosnál is kisebbek. Szegény teljesen kimerült.

– Haza tudsz vinni?- kérdeztem.

Luke bologatni kezdett, majd felálltunk és elindultunk a parkoló felé. A kocsiban ülve Luke hülye, fárasztó viccekkel próbált felvidítani. Annyira rosszak voltak, de Luke úgy tudta őket előadni, hogy az valóban vicces legyen. Megállt a házunk előtt. Kikötöttem a biztonsági övemet, majd szálltam volna ki, de Luke utánam kapott.

– Elmondod mi történt veled?- nézett mélyen a szemembe.

– Semmi.- vágtam rá gyorsan.

Luke egy nagyot sóhajtott majd egy "oké"-val lezárta a beszélgetést. És akkor hirtelen az arcom felé hajolt. Megakart csókolni. Más esetben gondolkodás nélkül hagytam volna magam, hisz ő Luke kibaszott Hemmings emberek. De most valahogy nem voltam képes rá. Elfordítottam a fejem, így a csókból arcra puszi lett. Nem birtam rá nézni, nem akartam tudni milyen arcot vág, csak köszönés nélkül kipattantam és besiettem a házba. Már elég későre járt, anyáék viszont még mindig nem voltak otthon. Csak a szokásos, nem érnek rá a családjukkal foglalkozni. Már ha ezt lehet családnak nevezni. Azt is leszarják, hogy az egy szem lányuk halálos beteg. Nekik talán könnyebb lenne nélkülem. Eggyel kevesebb probélma. Valahogy mindig is így tekintettem magamra, mint egy nagy problémára, amitől mindenki szabadulni akar.
Már az ágyban feküdtem, mikor kopogás ütötte meg a fülemet. Először azt hittem valaki az ajtón kopog, de nem. Az ablak felé vettem az irányt, majd kitártam azt. Egy kő repült el a fejem mellett.
Kihajoltam.

– Hemmings seggfej ez majdnem eltalált!- néztem le rá.

– Csak majdnem? A francba!- játszotta el a csalodottat.

Halkan felnevettem. Közben eszebe jutott, hogy mi a francot keres amúgy ő itt ilyen későn, de mielőtt az agyamtól a számíg eljutott volna a kérdés, Luke már felmászott. Nincs magasan a szobám, én is rengetegszer szöktem már így ki. De most Luke konkrétan betört hozzám. Nem mintha bántam volna. Bemászott az ablakon, majd megragadta a derekamat és magához szorított. Azt hittem haragudni fog rám a kocsiban történtek miatt, de nem. Oda hajolt hozzám és finoman megcsókolt. Nem tudom miért csinálja ezt. Nem mondd kettőnkröl semmit. Talán lehet nincs is semmi. Csak néha megjelen aztán lesmárol. Ez ugye tök normális. Nem?
Nem tartott túl sokáig, Luke hamar elhajolt. Igen, még mindig büntudatom van Calum miatt.

– Mi van az arcoddal?- kezével végig simított rajta.

Lesöpörtem a derekamról Luke egyik kezét, ami még mindig erősen szorított, majd a tükörhöz siettem. Az arcom tele volt bőrvérzéssel. Nagyon apró pontszerű piros foltok. Hirtelen könnybe lábadtak a szemeim. Igen. Ez is a rák egyik tünete. Legszivesebb elástam volna magam, nem akartam, hogy Luke így lásson. Most legyünk reálisak. Luke és én köztem a büdös életbe nem lehetne semmi. Hisz én beteg vagyok, bármennyire is szeretném ezt tagadni. Ha majd a kemo elkezdődik, és esetleg kihullik majd a hajam, Luke undorodva fog rám nézni.

– Jól vagy?- éreztem meg a vállamon a kezét.

– Menj el.- suttogtam.

– Blake...

– Menj már el kérlek!- fordultam vele szembe.

– Nem megyek el.- közölte halál nyugodtan.

– Nem érted, hogy nem akarom, hogy így láss?- vékonyodott el a hangom.

Már abban az állapotban voltam, hogy nem érdekel, ha gyengének lát. Luke nem reagált semmit, mire elkezdtem az ajtó irányába lökdösni, de ő elkapta mind a két csuklómat.

– Nyugodj le Cold!- mondta határozottan.

Olyan lehettem, mint egy őrült. Lehet az is vagyok. Luke elkísért az ágyig. Szipogva dőltem be, azt hittem most már el fog menni, de erre pont az ellenkezője történt. Befeküdt mellém. A mellkasa a hátamat éríntette, átölelt a karjával. Nem szólt semmit, csak ölelt. Megnyugtatott. Mellette úgy éreztem tényleg minden rendben van.

***

Másnap reggel kipattantak a szemeim.

– Jó reggelt.- suttogta Luke a fülembe, mire kirázott a hideg.

Úgyan abban a pózban feküdtünk mint tegnap este.

– Jó reggelt.- kihámoztam magam Luke ölelő karjából és felültem.

Zavarban voltam, nem tudtam most ez mit jelentett. Luke viszont a tökéletes ellentétem volt, úgy feküdt az ágyamban, mintha otthon lenne, lazán kezelte az egészet.

- Elfogunk késni.-néztem meg a telefonomon az időt.

Lukeot nem nagyon érdekelte. Vissza csukta a szemeit és tovább pihent.