Cold | lh • Befejezett

22

– Jól hallottad. - néztem egyenesen a szemébe.

Nem tudom mi játszodhatott le Luke fejében, megint azt kívántam bárcsak bele látnék. Nem szólt egy szót sem, az arca sem rezzent meg, olyan volt mint egy szobor.

– Nem mondasz semmit? - a hangom kétségbe esett volt, a sírás kerülgetett.

– Mit tudnék? - tárta szét a karjait.–Cold, felfogod te azt, hogy én hetekig abban a tudatban éltem, hogy ez megtörtént?

–Én... Próbáltam elmondani.- védekeztem.

– Szerinted mit éreztem? A tudat hogy egy másik fiú hozzád ér...- a nyakán látszotak az erek. Ilyenkor valóban dühös. Nagyon dühös.– Főleg, hogy az a fiú a legjobb haverom... Undorodtam már a gondolattól is hogy egy ujjal is hozzád ér...

– Luke szerinted nekem milyen volt? - oké, eddig bírtam. Elsírtam magam.– Ahogy velem viselkedtél... Hogy...- nem jött ki hang a torkomon, csak valami fura magas nyöszörgés.

Egy nővér tünt fel az egyik oldalamon, aki vissza rángatott. Luke nem jött utánam. Ott állt és nézte ahogy a nő besegít a liftbe mert már az ájulás kerülgetett. Hivatalosan is kijelenthetem, hogy egy roncs vagyok. Halálos betegségem van, amire nincs gyógymód, ha szerencséd van a kemo és a gyogyszerek segítenek, ha nincs szerencséd meghalsz. És tudjuk, hogy én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere. És akkor itt van Luke. Akin nem tudok kiigazodni, akibe bele vagyok esve, de soha nem lehetek vele. A családomról ne is beszéljünk. Gyerünk Isten mire vársz! Vedd el az életem. Ne hagyj tovább szenvedni.

***

A 48 órás megfigyelés után kiengedtek a korházból. Figyelmeztettek, hogy ez nem játék, a gyógyszerekre tilos inni. A hét közepén feltünni a suliban sem volt nem egy okos döntés. Mindenki összesugott a hátam mögött. Akkor tudnak a multkori buliról. Remegő lábakkal haladtam végig a folyosón a kémia labor fele. Azóta nem láttam őt. Nem tudtam mire számítsak. Igazából soha nem tudom, mire számítsak vele kapcsolatban. Elkéne engednem. Amint beléptem és megláttam a szőkés-barnás hajat, ami kocosan állt, nem úgy mint szokott, az a direkt beállított kocos. Hanem tényleg az volt. Mint a ki reggel hozzá sem ért. Lényegtelen. A gyomrom össze szükült, nem kaptam levegőt. Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy letudjak ülni mellé.

– Szia.- köszöntem rá sem nézve.

– Hali.

Hali. Megint ez a Hali. Ennyi mondani valója van nekem? Mert ezután egész órán egy szót sem szólt. A tanárnő sem volt jó kedvében, egész órán diktált. Legalább elterelte a figyelmemet Luke-ról, aki egyebként egy betüt sem írt le, helyette a telefonját nyomkodta és nagyon észrevehetően szenvedett. A folyosón egyedül sétáltam végig. Úgy éreztem magam mint egy rossz tini film főszereplője. Velem szembe jött Luke és Calum. Calum sajnálokozó tekintettel probált szemkontaktust létrehozni, de nem bírtam rá nézni. És akkor megláttam Bent a folyosó végen. Ő az akire most szükségem volt. Ledobtam a táskámat a földre és akár egy őrült, rohanni keztem a fiú felé. Mikor észre vett elmosolyodott, majd miután a nyakába ugrottam szorosan ölelt magához.

– Úgy aggódtam.- suttogta.

– Mégsem kerestél.- húzodtam el.

– Kerestelek.- ráncolta össze a szemöldökét.– Voltam bent a korházban, hagytam neked ott virágot.

Valószinű elkeveredett, vagy ellopták vagy van egy millió lehetőség, de van nagyobb gondom is, mint hogy ezt kiderítsem. Inkább felejtsük el. A lényeg, hogy eljött hozzám. A többi nem számít.

***

Utolsó óra tesi. Tesin mindig történik valami. Ehhez már hozzá szoktam, és felkészítettem magam a legrosszabbra is. Újra. Már az öltözöbe lépve volt egy megérzésem. Nem tudom, hogy jó, vagy rossz megérzés volt-e. Amint beléptem mindenki csendben maradt.
Felnevettem.

– Ugyan már lányok.- ráztam meg a fejemet.– Nem kell abba hagyni. Beszéljetek ki nyugodtan. Csak pár hónap van hátra, szerintem kibírjuk.- forgattam meg a szemeimet.

Öltözésben új rekordot döntöttem. Csak szabadulni akartam azok közül. A pályára kiérve rögtön oda társultam Benhez. Ő az egyetlen aki maradt nekem. De tényleg. Miután mindenki a pályán volt a tanár csendet kért.

–Vegzősök.- nézett végig rajtunk, azt hiszem büszke volt. A szeme csillogott és egy kis szünet következett, majd megrázta a fejét, ezzel elhessegtve a gondolatit és újra a komor arcát csodálhattuk.– Holnap lesz a szokásos búcsú éjszaka. 

A kijelentésére mindenki izgalomba jött. Búcsú éjszaka. Jaj de jó! Csak ironikus vagyok. Nincs benne semmi jó. Az egész annyit jelent, hogy a végzős évfolyam a suliban alszik. Nincs is jobb, mint a kényelmetlen, büdös torna teremben aludni egy csomó idiótával együtt.

– Most pedig kezdödjön a testnevelés óra.- fújt a sípjába.

Végig nézett mindenkin, majd rajtam állapodott meg a szeme.

– Blake! - intett, mire oda siettem a tanárúr mellé.–Valamint.- nézett körbe újból.– Hemmings!

Amint ezt kimondta megállt bennem az ütő. Ajajj. Luke odajött. Nem nézett rám, még véletlenül sem.

– Blake, megértem hogy maga beteg, de ez nem kifogás.- nézett szigorúan.– Meg nem én döntök így, hanem a névsor.- vonta meg a vállát.

Már rájöttem miről van szó. Egy hónapban egyszer, kijelölnek két szertár felelöst. Pont most kellett sorra jutnunk? Nem hiszem el. Egymás mellett sétálva elindultunk a szertár felé, ami a sport épületben volt. Mivel a sulim modernek akar tünni, full extrás sport csarnokot építettek még évekkel ezelőtt, ahova csak belépő kártyákkal lehet bemenni. De csak a bálokat tartjuk itt, alapból a régi roncs tesi termben vagyunk. A tanárúr kártyáját használva bejutottunk a szertárba, és hiába költöttek ennyit, akkor is büdös minden. Lehet ez valami törvény, hogy minden sport teremnek büdösnek kell lennie. Luke leült a földre, majd engem kezdett el nézni.

– Mi van? - néztem le rá.

– A régi torna teremben kellett volna kezdeni.- dőlt hátra.

– Nem mindegy? Csak legyünk túl rajta.- sóhajtottam.

Tudtam, hogy nem fog segíteni, így egyedül álltam neki. Minden egyes kelléket megkell számolni. Izgi feladat.  Fél óra elteltével meguntam, ledobtam a füzetet a földre, majd mellé ültem.

– Fájna ha egy kicsit is segítenél? - kérdeztem.

– Tudod...- abban a pillanatban, hogy ezt kimondta, a fények kialudtam.

Csak az ablakon halványan beszürödő fény világította meg a helységet. Rögtön felpattantam és az ajtó felé rohantam. Ami persze nem nyilt ki. A fejemet neki vertem az ajtónak.

– Áramszünet.- morogtam fel.