Cold | lh • Befejezett

16

Ma Evan jött értem suli után, ő visz a korházba. Bent fognak tartani pár napig. Nem mondtam a srácoknak, nem szoktam nekik erről beszélni. Nagyon másról sem. Csak Luke tud rólam rengeteg dolgot, még megfogom bánni, hogy közel engedtem magamhoz. De ez van. Már nem lehet vissza fordítani.

De azért azt hittem legalább keresni fognak. Már egy teljes napja nyomom a korházi ágyat, és egy sms, se semmi nem jött. Nagyon ritkán hiányzok a suliból, csak akkor nem megyek be, ha tényleg nagyon beteg vagyok. A telefonomat forgattam a kezeim között, vártam, hogy jöjjön legalább egy értesítésem. Igazából csak Luke-al akartam beszélni. Hiányzott a hangja. Hiányzott mindene.

***

Második nap a korházban. Semmi sem történik, csak kapok injekciókat, gyógyszereket, és egésznap fekszem. Néha elmegyek sétálni, de minden olyan unalmas. Luke azóta sem írt. Se senki más. Apáék bejöttek látogatóba, Evan meg minden nap suli után rögtön ide jön hozzám. Ő legalább mellettem van.

***
Negyedik nap. Szombat van. Holnap engednek ki, ha minden jól megy. Az orvosok arcán nem látok túl sok bizakodást velem kapcsolatban. Lehet nekem itt véget ért.
***

Ötödik nap. Délután kiengedtek. Evan egyből egy étterembe vitt, mivel eddig borzalmas kórházi kaján éltem, enni akartam valami finomat, vagy legalább valami ehető ételt. Miután leültünk az étlapot kezdtem el fürkészni, aztán felnéztem Evanra. Mögötte állt Luke, háttal nekem.

– A francba.- fagytam le.

– Mi az?- nézett fel rám Evan.

– Semmi, semmi.- ráztam meg a fejem, és úgy tettem mint aki nem vette volna észre a szőke fiút.

Egy hatalmas görcsel a hasamban ültem tovább. Luke az anyukájával ebédelt. Tudom, hogy látott. De nem jött oda hozzám. Minek vártam el? Miután kihozták a kaját villám sebességel nyomtam be, és sürgettem Evant is. Túl könnyen ment volna ez így. A szerencsétlenség világbajnoka vagyok, nem lehetett ilyen egyszerű az egész. Abban a pillanatban, hogy felálltam és megfordultam beleütköztem Luke-ba. Hogy hogyan került oda azt ne kérdezzétek, én sem tudom.

– Cold.- játszotta el a meglepettet.– Ne haragudj.- egyik kezét a derekamra helyezte.

– Én ugyan nem haragszom.- eltoltam magamtól a kezét és mentem Evan után a kijárat felé.

Nem látott napok óta, azt sem tudja mi miatt, erre most szó szerint beléütközöm, és csak egy "ne haragudj"-akot tudott kinyögni.

***

Hétfő. Rossz volt vissza szokni a korán kelésre. Mikor a tükörbe néztem egy meggyötört, sápadt, fáradt lány nézett vissza rám. Komotosan készülödtem el, percenként néztem a telefonomra, hátha Luke úgy csinál mintha mi sem történt volna, és felhív hogy lent vár. De nem hivott. Nem is írt. Semmi élet jelet nem adott. Egyedül sétáltam el a suliig, ahol szokás szerint első óra tesi. Most először a betegségemet hoztam fel indoknak, hogy ne kelljen tesiznem, mivel nagyon rosszul éreztem magam. A tanárúr azt mondta semmi gond, üljek fel a lelátóra és foglaljam el magam óra végéig. Helyet foglaltam a legeslő sorban, elővettem a táskámból a könyvet amit még a kórházban kezdtem olvasni. Jó gyereként viselkedtem, kerültem a feltünést, de ahányszor felnéztem a könyvből, rengeteg fürkésző szempárral találtam magam szembe. Azt hittem pizsamába jöttem, de nem. Az arcomon sem volt semmi, nem értettem mi olyan érdekes bennem. Össze akadt a tekintetem Ben-el, az egyik évfolyam társammal. Eddig szerintem a létezésemről sem tudott. Elindult felém. Körül néztem, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg hozzám jön. Nem volt körülöttem senki más.

– Szia Blake.- villantotta meg fogkrém reklámba illő mosolyát.

– Szia.- csaptam össze a könyvet, majd az ölembe helyeztem.

– Hallottam mi van veled.- vakarta meg kínosan az állát.

– Ki nem? - nevettem fel. Próbáltam nem nagy ügyet csinálni belőle.

– Figyelj...- komolyodott el.– Ha bármikor szükséged lenne bármire, nekem szólhatsz.

Legszivesebben elsüllyedten volna szégyenembe. Egy betegség kellett ahhoz, hogy a suli leghelyesebb diákja észrevegyen és megszólítson.

– Köszönöm.- nagyon mást erre nem tudtam mondani.

Azt hittem ezek után elmegy, de ehelyett leült mellém és beszélgetni kezdtünk. Nem rólam és a rákrol, csak random dolgokról. Meglepődtem magamon, nyitottabb és kedvesebb voltam mint szoktam. Pedig kiborulhattam volna, de egyszerűen nem volt hozzá erőm.

– Pénteken lesz egy buli.- hozta szóba.–Tudom, hogy birod a techno meg az old school féle zenét, és egy tök jó dj lesz. Eljössz?

Nem egy népszerű zenei stílus a suliban, a legtöbben csak a mai new school zenét szeretik ami csak a seggekről szól. Nem tudom, hogy Ben ezt honnan tudja, mármint, hogy szeretem ezt a zenét, de annyira bezsongtam, hogy elfelejtettem tőle ezt megkérdezni.

– Persze! - vágtam rá izgatottan.– Várj, kik lesznek ott?- bizonytalanottam el.

– Hát akiket te is ismersz...- gondolkodott el.– Az Calum. Ő ott lesz. Meg talán Luke, ő még nem mondta biztosra.

– Hát akkor ezt lehet kihagyom.- valami nagyon bizar grimasz ülhetett ki az arcomra.

– Szakítottatok Luke-al?

– Mi van? - nevettem fel.

Ben ezt komolyan kérdezte. Miután felvilágosítottam, hogy semmi sincs köztöttünk, elég boldognak tünt. Még hosszú ideig dumáltunk, de akkor egyszer csak egy labda repült el a fejem mellett. Ez majdnem eltalált. A pályára kaptam a tekintetem és Luke hunyorgó arcát pillantottam meg.

– Vissza dobod?- üvöltötte oda nekem.

Megsem moccantam. Nem vagyok a csicskája, jöjjön oda hozzám. Miután Ben rájött, hogy én aztán biztosan nem érek hozzá a labdához felállt, és vissza dobdta a labdát Luke-nak.