Cold | lh • Befejezett

30

– Szerintem így is nagyon szép vagy.- ült le mellém.– A kedvemért leveszed magadról a kendőt?

– Kifogsz nevetni. Ahogy mindenki.- néztem a szandálom orrát.

–Blake, én soha nem nevetnélek ki. - tette kicsi kezeit a térdemre.

Ő büszkén járkál mindenféle fejkendő nélkül. Mindig annyira felnéztem rá. Vettem egy nagy levegőt, majd levettem magamról a piros pöttyös kendőt. A fiú felállt és végig simogatta azt a pár tincs hajamat ami maradt. Sokaig elidőzött, és az emberek már nézni kezdtek. Miután megelégedve leült, vissza kötöttem magamra.

– Matt.- szorítottam meg a pici fiú kezét.

–Tudom.- mosolyodott el.– Tudom mi lesz velem. De te Blake. Te erős vagy. És mutasd meg azoknak akik kinevettek téged.

Másnap Matt meghalt. Csupán 13 évesen. Egy borzalmas tragédia. De az nap... mikor Matt eltávozott, velem valami hihetetlen dolog történt. Meggyógyultam. Mintha Matt tette volna ezt velem. Egy része ezért mindig bennem fog élni. Ezért kell tovább küzdened, Blake. Az a fiú hitt bennem, mikor senki más.

– Blake! - hallottam a kiabálást mire feleszméltem egy régi emlékből.– Blake! - gugult le hirtelen elém.

Ujjaival letörölte a könnyeimet. Nem is vettem észre, hogy sírok. Évek óta nem jutott eszembe az a nap. Úgy éreztem ez jelent valamit. Csak azt láttam, hogy Luke szája mozog, de nem hallottam semmit. Csak könnybe lábadt szemekkel meredtem magam elé.

– Luke.- szólaltam meg szipogva.

– Itt vagyok.- fogta meg az arcomat.– Teljesen félre értetted amit bent mondtam, Cold, nem vagy elviselhetetlen.

– Nem halhatok meg. Matt miattam halt meg. Miatta élek most... Nem..- fejemet az arcomba tetmettem.

– Hé.- vette el a kezeimet.– Ki az a Matt? - ráncolta a szemöldökét.

– Matt... Matt...

– Blake, komolyan kezdesz megijeszteni.

– Ő olyan jó volt.- néztem fel az égre, mintha ott lenne.

– Fejezd ezt be kérlek.

– Megfogok halni. És akkor Matt feleslegesen hitt bennem. Csalodást okozok neki is.

– Remélem csak a gyógyszerek beszélnek belőled.- Luke felkapott a hátára és úgy vitt vissza a korházi szobámba.

Lefektett az ágyra, betakart és leült mellém. A hajmat simogatta. Nem néztem rá, de éreztem hogy a mellkasa gyorsan mozog fel-le és szaggatottan veszi a levegőt. Luke sírt. Miattam sírt. Elmagyaráztam neki ki az a Matt. De teljesen lehetetlennek tartotta azt, hogy miatta gyógyultam meg.

A napok lassan teltek. Luke ott volt végif, de nem beszéltem vele. Senkivel sem beszéltem. Csak ültem. Gyenge vagyok. A hajam elkezdett kihullani, és az orvosok semmi pozitivat nem mondtak. De negatívat sem. Semmit nem mondtak nekem, ami már kezdett nagyon gyanús lenni.

–  Így is elakarsz vinni a bálba?

Luke felkapta a fejét. Rég hallotta a hangomat.

– Nagyon szeretnélek elvinni.- nyelt nagyot.

Mr.Hemmingsel ezt régen megbeszéltem. Akarom, hogy legyen még egy szép estém vele. Hogy szép emlékei legyenek rólam. Ne csak a sok korházban töltött napok, a sok szomorúság. Kell egy búcsú este. Luke korán haza ment, így volt időm az apjával beszélni.

– Biztos vagy ebben Blake?

–  Igen. A kezelesék nem hatnak semmit. Annak meg nincs értelme, hogy itt szenvedek még egy-két honapot semmit sem csinálva. Inkább kiélem a holnapi napot.

– Mint életed utolsó normláis napját.- rázta meg a fejét.– Ő tudja?

– Nem. De kérem értse meg. Vele sem csinálhatom ezt.

***

Másnap reggel haza engedtek. Egész nap készülödtem. Próbáltam a legjobbat kihozni magamból, de hiába a paróka, a smink meg a ruha. Úgy néztem ki mint egy zombi. Lefogytam, a testem olyan volt mint egy aszalt szőlő. De ma mindent elfelejtek. A régi Blake leszek és jól fogom magamat érezni. Szomorú a valóság. Szomorú a halál. De mindennel jobban remélem, hogy a túl oldalon it tudok majd vigyázni rá. Figyelni akarok, hogy alakul az élete, a szerelmit, a sikereit és a csalódásait.
Luke megis érkezett. Nagyon boldog volt, rég láttam ilyennek. Örült, hogy kimozdulunk végre. A végzős bál neki is fontos. Azt akarom, hogy legyen egy normális bálja, egy nem beteg barátnővel.

– Gyönyörű vagy.- mondta miközben kinyitotta nekem a kocsi ajtaját.

– Luke.- fordultam felé, mielőtt beültem.

– Igen? - nézett rám csillogó szemekkel.

– Ma ne törödjünk semmivel.- léptem hozzá közelebb.

– Blake...- csapta be hirtelen a kocsi ajtaját, ami majdnem az egyik ujjamba került.– Ez nekem búcsúzkodasnak hangzik.

– Nem az.- vettem a tenyerem közé az arcát.– Utálok elköszönni. Ha meghalok azt szépen csendben teszem.- mosolyodtam el.

– De nem fogsz meghalni! - kialtotta el magát.

Egy hosszas veszekedés után sikerült elindulni. A suli előtt már lehetett hallani a hangos zenét. Ashton, Calum és Mikey ott voltak a parkolóban és cigizgettek. Mintha ezér éve nem láttam volna őket. Mind máshogy néztek rám. A szemükben volt egyfajta sajnálat. Utálom ha sajnálnak. Kedvesebbek is voltak. Nem akarom, hogy a rák miatt, az emberek máshogy kezeljenek.