When the sound reaches you... / Befejezett /

29.fejezet

Sziasztok^^

Bár ugyan a sulit tekintve kicsit késői órában rakom fel a részt, azért remélem lesz, akinek okoz egy kis örömöt vagy ilyesmi... Én viszont most igazán boldog vagyok; miattatok :) Most láttam csak, hogy több, mint 500 csillagozás, 100 komment és majdnem 5K megtekintés van a sztorin... Nagyon-nagyon köszönöm nektek *-* Ezzel igazán feldobtátok a napomat és az érkezett hozzászólásokról már nem is beszélek. Köszönöm nektek hogy vagytok^^ Ó, és még valami, kaptam két díjat ugyanattól az embertől, amin igazán meg is lepődtem, de nagyon - nagyon örülök ennek is. Hamarosan majd kikerül, de még kell neki egy kis idő, ugyanis feltett a díjakkal kapcsolatban egy olyan kérdést, amire már van egy kialakulóban lévő válaszom, csak még nem írtam le... Hülye suli... Khm...khm... Na jó, most már nem untatlak titeket tovább :D Jó szórakozást a fejezethez ! 

  -------------------------------------------------------------------------------------------------     

Nem is éreztem az idő múlását így, hogy a karjai közt voltam. Csak arra eszméltem fel, hogy hirtelen elhúzódott a mögöttem lévő ajtó és ennek következtében Jin gyorsan eltolt magától. Összezavarodva néztem rá, majd fordítottam oldalra a fejemet és láttam meg az apám megdöbbent képét. Életemben nem láttam még ilyennek,, épp ezért volt olyan furcsa. Félve Jin háta mögé léptem és onnan néztem óvatosan ki apára, aki most már nem engem, hanem az előttem szintén lefagyott fiút bámulta. Hogy is mondjam...nem túl kedvesen. Képtelen voltam megérteni, hogy mire is gondolhatott és a szeméből csupán valami ismeretlen érzést tudtam kiolvasni, így ezzel nem mentem túl sokra. Az a pár perc, amit ebben a helyzetben töltöttünk szinte óráknak tűnt és egyre kínosabbá vált az egész. Jinen éreztem, hogy egész testében megfeszült és az arcára nagyon kíváncsi lettem volna. Lassan megmozdult és hátranézve megköszörülte a torkát, majd megszólalt.

- Menj a bejárathoz – mondta. - Mindjárt megyek én is - tette hozzá, miután meglátta az ijedt tekintetemet. Óvatosan bólintottam és apára se nézve elsiettem a lift felé. A torkomban egy hatalmas gombóc keletkezett és, amint beléptem a kis helyiségbe, ismét kitört belőlem a sírás. Sokkal halkabb volt, mint az előző, de annál keservesebb. Nagyon hiányzott az az apám, aki még tíz évesen segített megtanulni biciklizni és szinte felrémlettek előttem a képek, ahogy a rózsaszín bringán üldögélt és magyarázott teljes beleéléssel. Nem tudtam, hogy hová tűnt ez az énje, de bármit megadtam volna azért, hogy újra láthassam.

Kilépve a liftből megtöröltem a kardigánom segítségével a szememet és lassan a kijárat felé sétáltam. Nem tudtam, hogy Jin vajon miért maradt ott és vajon mikor tervezett visszajönni, ezért leültem a lépcső alján és bámultam ki a fejemből. A szemem rettenetesen égett és a fejemből minden kiürült, szinte gondolkozni se volt energiám. Fáradt voltam; talán, belefáradtam az apámba...

Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki leült mellém és finoman megkocogtatta a vállamat. Tudtam, hogy nem Jin, ugyanis ő nem a parkoló felől jött volna... Oldalra néztem és megpillantottam a rózsaszín hajú oppámat.

- Rap Monster ? - nyílt tágra a szemem és hirtelen azt hittem, hogy már kezdtem hallucilálni, de nem; tényleg ő ült mellettem és nézett rám a napszemüvegén keresztül.

- Mizujs kicsi Bunny ? - kérdezte szomorúan elmosolyodva és innen már sejtettem, hogy mindent tudott. Legalábbis anyáról, a másik fele a kiakadásomnak valószínűleg még nem jutott el hozzá.

- Hát - sóhajtottam fel jó hosszan.

- Ezzel mindent elmondtál - válaszolta és átkarolva a vállamat magához húzott.