When the sound reaches you... / Befejezett /

Bevezetés, avagy prológus

Sziasztok kedves idetévedők ! ^^

Röviden és tömören annyit a történetről, hogy egy BTS fanfiction. Életem első ilyen története, ezért nem is tudom, hogy mennyire jó, de remélem, hogy élvezni fogjátok és sokáig követitek a sztorit. Nyugodtan lehet írni véleményt is, az építő kritikákat is szívesen fogadom. Nem is koptatom tovább a billentyűzetet; jó szórakozást a prológushoz *-*

---------------------------------------------------------------------------------------------------

Nem voltam soha semmiben kiemelkedő és általában megmaradtam a háttérben. Ritka volt, ha valaki a nevemet megjegyezte és jól is mondta ki. Nem vágytam változásra, mivel nekem megfelelő volt ez így. Egy ködös, legtöbbször számomra már rideg városban nem is volt nehéz nem kitörni ebből az ördögi körből. Ha rajtam múlt volna biztos itt öregedek meg pár macskával egyedül egy bérházban, de a saját életem valamiért sohasem volt teljesen csak az enyém. Valaki mindig irányította vagy beleszólt. Nem mondom azt, hogy nem zavart, egyszerűen képtelen voltam felszólalni a saját érdekemben, mivel gyenge voltam. Ezért sem tiltakoztam, amikor apám egyik nap hazaállított a munkából és közölte velem meg anyuval, hogy költözünk Szöulba. Mi csak értetlenül néztünk rá és hirtelen megszólalni se tudtunk, de nem ellenkezhettünk. Anyu csak szimplán nem akart hosszadalmas vitát apuval, rám pedig nem is hallgatott volna. Tudtam, hogy mire készül és már nem tetszett ez az egész, mégis tűrtem. Még azt is elviseltem, hogy elrángatott minden egyes nap három hónapon keresztül egy nyelvtanárhoz mondván, ha már úgyis Koreában fogunk élni illendő lenne legalább a nyelvet beszélnem. Igen, ennyi idő alatt megtanították nekem - akarom mondani beleverték a fejembe ezt a számomra kifejezetten nehéz nyelvet. Nem ment olyan jól, de körülbelül el tudtam magyarázni a dolgokat alapszinten és ha valaki így se értett volna, vagy csak egy szóra nem emlékezek ott az anyanyelvem; az angol. Ezért hát fél éven belül ott hagytuk eddigi megszokott életünket és egy ismeretlenre cseréltük. Szerettem Londont, de mivel szinte semmi sem kötött ide - egy valakin kívül - nem esett nehezemre itt hagyni. Sajnáltam a legjobb barátnőmet, akinek csak egy hónappal előbb tudtam kinyögni, hogy egyébként nem sokára elhagyom a várost és valószínűleg nem mostanában jövök vissza. Nem lepődtem meg, amikor zokogva a nyakamba borult és végig arra kért, hogy ne menjek és hagyjam itt. Lelkiismeretfurdalásom lett és még azon is elgondolkoztam, hogy szembeszállok apával és kikönyörgöm hagy maradhassak. Végül nem voltam rá képes ami miatt szörnyen dühös voltam magamra és arra, hogy mennyire tehetetlen vagyok.

Aztán eljött a búcsú napja és kisírt szemmel egymás fejét kiröhögve köszöntünk el az egyetlen barátommal, aki végig mellettem állt ez idáig és védelmezett. A bőröndömet felrakva a futószalagra néztem még hátra a hömpölygő tömeg felé, ahol az emberek egymást néha fellökve siettek, hogy elérjék a járatukat. Ezen forgatag közepén állt a barátnőm a szüleivel együtt, akik szomorúan néztek utánam és integettek én pedig felemelve a kezemet visszaintettem, ezzel elbúcsúzva végleg az eddigi életemtől, amit újfent az apám tett tönkre. Egy olyan dolog miatt, amihez én is kellettem, de nem mint a lánya, hanem egy eszköz, amit felhasználhat a kis játékához és mivel ismerte a gyengepontom, nem ellenkezhettem és nem is akartam. Arra vágytam, hogy megtaláljam a helyemet valahol, de fogalmam sem volt, hogy ez sikerülhet-e egyáltalán.

Visszatérve az elejére, talán mégis volt valami amit szerettem és amiben tudtam, hogy jó vagyok, csak nem mertem beismerni; mégpedig a dalszöveg írás és komponálás, ez az amihez értettem. Az elnyűtt füzetemet elővéve kerestem egy üres oldalt és a fejemre tett fejhallgatóval elnyomva a külvilág zaját belekezdtem az írásba; "Amikor a hangom elér téged....."