Where do broken hearts go? - Niall Horan FF [HUN]

5.

Niall

A nyelvemet égeti a hazugság. Ha akarnám se tudnám azt mondani, hogy azért van mindez, mert mindketten a munkánknak élünk, mert önző és gusztustalan dolog lenne, de más egyszerűen nem lehet, mert eddig is, mint mindig, mi folyton dolgozunk valamin. Eire is, én is. Nem tudjuk, milyen unatkozni, hétvégente vidékre utazni a szüleinkhez, sokáig aludni, gondtalanul sétálgatni kézenfogva a belvárosban, hiszen folyamatosan úton vagyunk, voltunk és leszünk is. A mindennapjainkba nem fér bele már egy hosszas beszélgetés sem, és nem csak amiatt, hogy a kommunikáció köztünk a minimális alá süllyedt, hanem mert valamelyikünk mindig Sonia mellett van, a másik pedig megpróbál addig is pihenni, esetleg aludni, bár fogadni mernék arra, hogy Eire sem képes hajnal előtt álomba merülni a mindennapos stressz és veszekedés miatt. Valamit megöltünk, ami szorosan a másikhoz kapcsolt, de nem tudnám megmondani, pontosan mi is lehetett ez.

Most érzem másodszorra azt, hogy saját magam csapom arcon. Először akkor utáltam magam ennyire, amikor eldöntöttük, nincs több koncert, nincs több világ körüli út, mindannyian lenyugszunk, és behozzuk a lemaradásunkat a magánéletünkben. De ezt nem fogom pont itt és most közölni egy idegennel, aki életében először találkozik velem. Nem fogom a feleségem szemére vetni, hogy csak azért tudtunk tisztességes körülmények közt, nem rohanva megesküdni, majd majdnem húsz napot egy szigeten tölteni, mert én épp kész voltam feladni az első és egyetlen álmom, amiben azt hittem, nagyobb sikert már nem lehet elérni. Talán nem is lehetett volna, de nem is akartam, csak szerettem volna még színpadon állni, zenélni, és örömet okozni. Azt hittem, apaként, férjként ez működni fog, de láthatóan sorra orrabukok, már a legegyszerűbb akadályoknál is.

Ez az, amiért nem akarok Eire szemébe nézni legtöbbször, ezért érzem állandó jelleggel feszültnek magam. Mert nem elég az életem, elégedetlen vagyok a teljesítményemmel, a mindennapjaimmal, kevésnek érzem a tudásom. Mint aki nem tud normálisan élni, úgy, mint mondjuk az a néhány milliárd társa ezen a világon.

- Niall? - Victoria olyan szemérmetlenül egyszerű kérdéseket tez fel, olyan alapigazságokat skandál, hogy már szinte fáj, de bennem bekapcsolt a vészkapcsoló, és akármennyire magamban akarom tartani a gondolatom, a saját fejemben annál inkább harsog és nyüzsög ez a rengeteg dolog, elárasztja az elmém minden zugát az igazság egy darabkája, megbénítva minden más funkciót.

- Elnézést - megköszörülöm a torkom, és feljebb ülök a széken. Eire lopva felém pillant, végig futtatja rajtam a szemét. azonnal észreveszem, hogy elidőzik a lábaimnál, amiket természetellenes pózban hajtogattam be a szék alá, megfeszítve az inakat. Tudom, hogy ettől vörösödik be estére a hegem, és ettől olyan pokolian fájdalmas a felkelés.- Elbambultam.

Rohadtul semmi kedvem itt ücsörögni, mikor a legjobb barátom nemrég utazott haza Los Angelesből, és minden, amire vágyom, hogy újra összeüljünk, beszélgessünk, hogy legalább arra a kis időre valaki más lehessek. Pontosabban a régi önmagam.

- Maguk szerint miért ülnek most itt velem szemben? - szemrehányónak érzem Victoria stílusát, mintha bíróság elé kerültünk volna kettős gyilkosságért, és nem két felnőtt ember lennénk Eireval, akiknek magánéleti problémájuk van.

És ebben a pillanatban rájövök, hogy utálom Harryt, amiért végül rávett minket erre az egészre, mert most magyarázkodnom kell, miért is ment tönkre a házasságom, pedig nem tartozom elszámolással senki irányában sem, és valószínűnek tartom, hogy senki sem szeret arról beszélni, miként hullik szét az élete, hogyan esik szét minden, amit évek munkájával építgetett, szépítgetett.

Eirera sandítok, aki továbbra is magához szorított kezekkel ül, mint aki képtelen bármit is kezdeni magával.

- Miért? Maga szerint? - megtöröm a csendet, és ugyan még rendre tombol bennem a távolságtartás és visszakozás, érzem, hogy valahol, mélyen legbelül kezdek valamennyire megnyugodni, és egyre jobban kinyílik a szám.