Where do broken hearts go? - Niall Horan FF [HUN]

33.

Niall

Késő délelőtt kevésbé érzem magam szerencsésnek, mert az az ember, aki a gyerekszoba padlóján elnyúlva alszik el, az bizony nem az, pláne ha figyelembe vesszük a padló rideg keménységét és a sajgó térdeket. Borzasztó lassan ülök fel és percekig csak arra tudok gondolni, hogy mindenem fáj és egy idióta vagyok.

- Itt aludtál? - Eire arcát eltorzítja a döbbenet és nekem fogalmam sincs, hogy most sajnál vagy hülyének néz. Mindkettőben van ráció.

- Kicsit - nyöszörögve állok fel, ropognak az izületeim, amiről jobb tudomást sem venni. - Sonia nyűgös volt, nem akartam egyedül hagyni.

Szólásra nyitja a száját, már szinte hallom, ahogy a fejemhez vágja „engem sem kellett volna", de ehelyett csak biccent és lefelé konyuló szájjal kapja fel a lányunkat, aki már ügyetlenül ücsörög a kiságyba kapaszkodva és teli szájjal vigyorog.

10 hónapos, gyönyörű kis hercegnő, aki más babákhoz képest rémisztően jól tűri, hogy kezd kinőni az első foga, nem sír sokkal többet és csak akkor nyűgös, ha felborul a napirendje és nem alhat eleget. Az mondjuk aggaszt, hogy egyszer megszólalt, ám azóta nem hajlandó megnyikkanni, de betudom annak, hogy biztos csak véletlenül hangzott úgy, mintha kimondta volna az első szavát, ezek után pedig egyértelmű, hogy egygyerekes szülőként mindenre ráerőltetjük, hogy „bizony ez már az első szava".

Eire csak némán mosolyog a kislányunkra, rövid kis fürtjeit igazgatja, egy nedves törlőkendővel letisztítja az arcát. És közben hozzám se szól.

- Megyek, fel kell hívnom Liamet - úgy várom a válaszát, mintha engedélyt kértem volna, de Eire csak megrántja a vállát.

- Jó - nem néz rám, erősen koncentrál, hogy átöltöztesse Soniat.

Fogalmam sincs, hogy mit fogok mondani a srácoknak, ha egyszer visszahívom őket, de egy próbát megér. Hosszú tízperceket pazarolok el azzal, hogy a mobilom keresem, végül megtalálom a hálószobában. Gyorsan megkeresem Liam nevét, és rögtönzésre készülve agyalok, milyen ürüggyel kereshetném fel pont ma és pont őt.

- Szia, már azt hittem eltűntél. Minden okés? - pontosan úgy beszél és kérdez, mintha csak azt várná tőlem, hogy jókedvűen cseverésszünk. Elhúzom a szám, de csak később jut el az agyamig, hogy ezt bizony nem hallja Liam.

- Ja, hogyne - kipréselek magamból valami normális választ, de nem bírom ki, hogy ne fűzzek hozzá semmi mást.- Remek minden.

- Mesélj, mi történt? Eire elmondta?

Egy másodperc alatt lever a víz.

- Mit? Nem mondott semmit. Sőt, mondhatni nem is beszélünk.

- Haver, basszus - szinte látom magam előtt, ahogy lehajtott fejjel túr a hajába. Mindig ezt csinálja, ha elszólja magát vagy valami hirtelen rossz hírt kap. Sőt, tulajdonképpen mindenre így reagál, ami váratlanul éri.

- Mit kellett volna elmondania? - a szabad kezem figyelem, a tenyerem felemelem a levegőbe. Remeg az idegességtől, félelemtől és a bizonytalanságtól. Mert mindközül a kételkedés a legrosszabb, amikor az ember nem tudja, mi fog következni és mire számítson.

- Semmit sem mondott? - mindössze ennyit kérdez vissza, az első szavát furcsán kihangsúlyozva.

- Nem tudom, nem emlékszem. Kérdezgetett inkább, de miről beszélsz, Liam?

- Ha elmondta volna, tudnád. Bocs, én nem akartam kellemetlenséget okozni, ne haragudj.

- Akkor fogok haragudni, ha most már nem mondod el, mi a fenéről hadoválsz. Valami fontos dolog?