Where do broken hearts go? - Niall Horan FF [HUN]

40.

Niall

Véget ér a hívás, némán szakítom meg. Leejtem magam mellé a karom, és csak ülök a hatalmas bőrönd tetején a nappali közepén, és azon gondolkodom, vajon mikor lett ennyire természetes, hogy hazudok neki? Amikor először elbizonytalanodtam a hűségével kapcsolatban? Pedig tudom, hogy mekkora hülyeség, most mégis egy kicsit olyan vagyok, mint egy menhelyi kutya, akit meg is tépáztak, de szerettek valaha, elárultak, és hiába van biztonságban, szűkölködik, és nem kap elég szeretetet.

A ház, az otthonunk egy ketrec, és mindennél jobban vágyom el innen, még úgy is, hogy alig fél órája dobott ki Louis a kapunál. Mióta leszállt a gépünk, azt vártam, hogy hazaérhessek, de most már egy porcikám sem kívánja ezt a helyet, úgy nem, hogy tudom, milyen könnyen pótolható a társaságom, hiszen Zayn, Gigi és még ki tudja hány ember fordult meg itt, ki az, akinek mostanában elmondja a minden napos dolgait a feleségem, ki az, akire őszintén mosolyog, kinek főz kávét, és kit hallgat olyan mesébe illő figyelemmel, amikor a szemei szinte falják a világot körülötte, és az elmondottakat szavanként szippantja be az elméje. Tudni kar mindent, és akor nem számít semmi és senki, türelmes, odaadó, kedves, remek hallgatóság, támasz, és most már nem is annyira az enyém.

A képre gondolok minduntalan, amit még a haza vezető úton láttam meg, és lehet, hogy legalább akkora ostobaság, mint maga a hűtlenség gyanúja, egyre csak azon kapom magam, hogy ökölbe szorítom a kezem, és bár folyton rövidre rágom a körmeimet, mégis csak sikerül valahogy, valamilyen módon a tenyerembe mélyesztenem őket.

Ha csak elképzelem, hogy beszélget mással, vagy maga elé engedi valami barom, hogy a fenekét bámulhassa, megérintik a vállát, vagy sokáig nevettetik, a vérnyomásom felszökik, a pulzusom visszhangzik a hallójáratomban, és olyan tempót diktál, hogy szinte beleszédülök.

Nem kéne itt lennem, és ha lenne egy csöpp eszem, fognám a holmim és elhúznék jó messzire, talán visszarepülhetnék titokban az Államokba, vagy néhány napot tölthetnék a szüleimmel, sőt, a világ bármely pontján kiköthetnék, luxus hotelekben, szállodákban, ahol óriási úszómedencéket vehetnék birtokba egyes egyes egyedül némi plusz pénzért. Golfozhatnék vidéken, a meccsek után meg csak feküdnék a pálya közelében épített mini lakosztályokban, de nem. Ehelyett csak ülök tovább a bőrönd tetején, és várom a csodát, vagyis inkább a délután négy órát, hogy beguruljon a garázsba Eire kocsija és meglephessem a hazatérésemmel, mert nem tudom elengedni őt, nem tudok csak úgy lelépni. Megtehetném, könnyű lenne, hisz papírforma szerint még el sem kellett volna indulnom Los Angelesből, de amikor beléptem az étterembe, azonnal leültettek egy kétszemélyes asztalhoz. Vizet hoztak, drága, amerikai palackozott forrásvizet, aminek az árából Mullingerben apával és Greggel mindhárman jóllakhatnánk a belvárosi bisztróban. Igaz akkor csak sültkrumplit ennénk meg halas szendvicset.

Gyűlöltem minden pillanatát, de rendeltem előételt és sört. Alig vártam, hogy belapátoljam a műanyag salátát, amit telepöttyöztek drága löttyökből kevert öntettel. Undorodtam magamtól, rengeteg pénzt kidobtam arra a vacakra, de nem akartam meghagyni. Kiittam a pohárból az utolsó csepp italt is, és az éppen arra járó pincértől a számlát kértem. Nem is érdekelt különösebben a végösszeg, nyújtottam a kártyámat, és amíg vártuk a terminálra, hogy kiköpje a papírt, becsúsztattam 30 dolcsit a kihozott számla mellé. Egyre szörnyebben éreztem magam, mihelyst kiléptem az utcára, már írtam is Harrynek, hogy a leghamarabbi géppel hazamegyek.

Fogalmam sincs, miért, de mire visszaértem a stúdióba, már senkinek sem volt kedve maradni.

"Ide bármikor jöhetünk." Liam ennyivel lezárta az ügyet, és vállat vont.