Where do broken hearts go? - Niall Horan FF [HUN]

26.

Eire

A teraszon ácsorogva figyelem az első előbukkanó csillagokat. Hajnalbam indulnunk kell a reptérre, hogy még időben hazaérjünk, mégsem tudok aludni. Niall már biztosan nincs ébren, látom rajta a kimerültséget. Megviseli az állandó hajtás a stúdióban, az éjszakai fennlét, és ugrabugra Sonia körül.

Egyre többször kelek arra, hogy a lányunk nem sír, és akárhányszor megnézem, vajon alszik-e, ő ott van, és ringatja, még akkor is, amikor Sonia rég visszaaludt. Talán már nem is veszi észre, és ő maga is állva, nyitott szemmel alszik.

- Összepakoltál mindent? - megugrok a hirtelen hangtól, remegő végtagokkal fordulok felé.

- Azt hiszem- teszek egy lépést hátra, így neki tudok támaszkodni a korlátnak. - De még átnézem a csomagokat.

- Jó - egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát. Ő is legalább annyira nem tud mit kezdeni magával, mint én. - Nem lesz semmi baj - sután megérinti a karomat, és amint elhúzza a kezét, visszamegy a nappaliba. Zsebre vágja a telefonját, majd a lépcső felé indul. Addig nézem őt, amíg csak lehet, majd visszafordulok a kert felé, amiből semmit sem látok a sötétben. Még mindig hihetetlen számomra, hogy kimondta. Kimondtuk. Hogy ezek után velünk mi lesz, azt megtippelni sem tudom, minden gondolatom a holnap körül forog, félek, izgulok, várom, szédelgek, rettegek, boldog vagyok, és belül sírok. Egyszerre. És ettől muszáj leülnöm.

A gyermekkoromra gondolok. Arra, hogy milyen volt, és hogy milyen lehetett volna. Sosem volt tökéletes az élet, nem laktam tágas otthonban, ahol mindenki boldogan élt, a szüleim régimódiak és szigorúak voltak. Anyám szűkszavú, dolgos, apám mogorva. De jó emberek, és most érzem csak igazán, milyen, amikor elszakítanak tőlem valakit, akit szeretek, vagy legalábbis a múltban úgy éreztem, hogy szerettem.

Bárhogy próbálkozom, nem tudok felidézni egyetlen olyan pillanatot sem, amikor szépen beszélt volna velem, vagy a nővéremmel. Számtalanszor szöktem haza az éjszaka közepén felkarra kötött tornacipővel, Erin pedig ott várt a szobánkban, hogy kinyissa az ablakot. A legnagyobb titokban, válogatott marhaságokat műveltünk, és apa minden alkalommal rájött. Kiabált.

Letörlöm a könnyeimet, és visszatérek a valóságba. A házba, amiben élek, a férjemhez, akiben már újra meg tudok bízni, a lányomhoz, aki már bátran használja az első szavait. Felnézek az égre, és koncentrálok.

- Látod apa..? Megcsináltam. Remélem most már büszke vagy rám.

Sosem dicsért, csak elvárt, de a javunkat akarta. Ha bántott is, csak szavakkal tette, és nem fájt sokáig. Kritizált. Úgy, hogy abból építkezhessek. Általa jobb emberré váltam.

Lehunyom a szemem, hagyom leülepedni a gondolataimat a késő esti szélben.

- Eire, gyere be, megfázol - hirtelen mozdulni se tudok, viszont a hangjára a stressz egy aprócska részét elengedem, és valamelyest csökken a mellkasomra nehezedő nyomás.

- Jó így - szipogok, de mozdulok felé. - Jó így.

- Egy fenét jó - gyengéden húz fel a karomnál fogva, és bekísér. - Lehoztam a csomagokat, ott van minden az előszobában.

- Köszönöm - lehajtott fejjel bámulom a parkettát, és igyekszem felnőtt nő módjára viselni a félelmem, és a veszteségeim.

- Menj, próbálj pihenni. Hosszú napod lesz - annyira vágyok arra, hogy magához öleljen, a karjaiban vigyen fel, és álomba ringasson. Szeretném, ha megvédene, és minden rosszat elűzne az életemből, de úgy, hogy én magam váltam a problémám forrásává, nem kérhetem ezt. Csak bólogatok, mintha nem éreznék semmit, némán az emeletre sietek, útközben lopva visszanézek rá a lépcsőfordulóból, elraktározom a tökéletességét az éjszaka hátralevő részére, aztán már csak a hálószobában állok meg. Résnyire nyitva hagyom az ajtót, hogy hangtalanul lopózhasson be mellém, ne ébredjek fel. Nem akarok többet álmatlanul forgolódni mellette azon izgulva, vajon mikor rontok el megint mindent. Szeretném érezni a lehelletét a bőrömön, átkarolni álmában és őrizni a nyugalmát.