Where do broken hearts go? - Niall Horan FF [HUN]

41.

Eire

Másnap a lányom nélkül indulok el, korábban, mint kéne. Kerülő úton kocsikázok el a munkahelyemre, de túl sok időm van, ami csupán arra jó, hogy elmerüljek a gondolataimban. Talán túl mélyen.

Minden egyes perc, amit Sonia nélkül töltök szinte teljesen üres, egy átlátszó maszlag. Ma nincs kedvem bájosan mosolyogni másokra a folyosón, és egy jó szavam sincs senkihez, amit egyedül én értek. A kávé keserű, a szék kényelmetlen, zavar a rendetlenség körülöttem és idegesítenek az asztalomon felhalmozott irattartók. Sikítani tudnék, olyan sok dolgom lenne, ehelyett inkább csak ülök, bámulom a falat, és ha elzsibbad a kezem, a másikra hajtom a fejem, és nézem tovább a semmit.

- Mrs Horan? – az ajtó felé kapom a fejem, és meglepve pislogok az idegenre.

- Én vagyok, miben segíthetek? – nem tudom hová tenni a felbukkanását, és úgy teszek, mintha nagyon belemerültem volna a munkámba, pedig ma még egyszer sem vettem fel a telefont.

- Egy küldeményt hoztam - bátortalanul beljebb lép, és szinte látom magam előtt, ahogy a nyitott irodákban dolgozók felhívták a figyelmét a hirtelen hangulatváltozásaimra.

- Hol kell aláírni? - felpattanok a helyemről, és teszek felé néhány lépést, zsebemből előrántva a tollam, amit mindig magamnál tartok.

- Csak itt - rábök az egyik szaggatott vonalra, ami mellett halványan a teljes nevem olvasható. MRS. Eire Reed-Horan. A látványától libabőrös lesz a karom, de leplezem az idegességem.

Gyorsan aláfirkantom, nem is törődöm azzal, hogyan sikerül a szignó, csak megállapítom magamban, hogy ideje lenne leszoknom arról, hogy minden ilyen félhivatalos, már-már felesleges aláírásnál a Horan rövidítést használjam.

- Köszönöm - átnyújt egy újszülött nagyságú, papírba tekert csomagot, és egy biccentést követően már fel is szívódik. Mire elköszönhetnék tőle, már csak a hátát látom, ezért nem is mondok semmit, motyogás helyett viszaülök a székembe, és az ölembe ejtett pakkot óvatosan bontogatni kezdem. Hamar egyértelművé válik, mit rejt a csomagolópapír, mégis, amikor teljes pompájában magam előtt tartom az óriási virágcsokrot, döbbent meghatottsággal tartom a kezemben.

A kusza levelek és gondosan betekert szálak közt szövevényes úton találom csak meg a kártyát, de megvan és ez a lényeg. Gőzöm sincs, ki küldhette, de az a valaki nagyon jól tudja, mikor van szükségem egy kis lelki támaszra, vagy egy löketre, hogy ne adjam fel itt és most.

"Mosolyogj!" csupán ennyi áll a kis papíron, nekem mégis hihetetlenül jól esik, mindamellett, hogy továbbra sem tudom, ki áll emögött. A betűk nyomtatottak, aláírás nincs, de még egy betű vagy monogram sem. Sajnálom, hiszen szívesen megköszönném, akárki is küldte, mert talán nem tudja, hogy ez az az apróság - már ha eltekintünk a csokor nagyságától - , ez a gesztus az, ami megmenti a napomat, és a színes virágokban gyönyörködve nagyobb kedvvel esek neki a szerződések átolvasásának, pecsételésének és tovább küldésének.

- Kippkopp - a legutóbbi találkozásunk óta már fel sem tűnik, hogy ha Harry beugrik pár percre, csak hogy a saját szemével láthassa: nem vágtam fel az ereimet, és nem vertem szét a berendezést magam körül.

- Szia - mosolyogva köszöntöm, ő ma az első, aki ilyenben részesül tőlem. Amint belép, hirtelen leesik minden, és belé fojtom a szót. - Köszönöm, nagyon szép!

- Szívesen, de mit? - szélesen vigyorog, azt hiszi, nem tudom, mit eszelt ki a hátam mögött.

- Hát a virágot, Harry! Csodaszépek, és tényleg feldobták a napom, már amennyire ez lehetséges, amikor legszívesebben kiugranék az ablakon - minden erőmmel azon vagyok, hogy humorosan fogjam fel a helyzetem, de hamar be kell látnom, hogy ez nem megy nekem.