Where do broken hearts go? - Niall Horan FF [HUN]

38.

Eire

Igyekszem elkerülni a felesleges beszédet, odafigyelek minden szavamra. Rég óta van ez így, mert már nem engedhetek meg magamnak egyetlen egy elszólást sem, mert bár Niall évek óta azon igyekszik, hogy meggyőzzön a biztonságunkról, a mai napig rettegek, hogy "véletlenül" meghallanak mások olyan magánbeszélgetéseket, amikből könnyűszerrel profitálhatnak. Így van ez a fodrásznál, vagy a kozmetikusnál, hiába ismerek a szalonban mindenkit, ha valami csoda folytán sikerül eljutnom oda, és nem késem le az időpontom, akkor is szigorúan csak olyan témákat engedek szárnyra kapni beszélgetés közben, ami miatt sem én, sem a családom nem kerül bajba. Akkor is figyelek, ha Britannyval valamiért házon kívül vagyunk, az utcán, a parkolóban. Még akkor is éberen figyelek, amikor a saját házunk előtt állva telefonálunk. Habár ezen esetek számát is igyekszem a minimálisra csökkenteni.

De nem így van ez Mark esetén. Egyszerűen képtelen vagyok lakatot tenni a számra és csak fecsegek meg magyarázok meggondolatlanul. Nem akármiről, mert még ilyenkor is figyelek arra, miket mondok, de sokkal kevésbé, mint azt kellene, emiatt pedig idiótának érzem magam minden alkalommal, mikor elválnak útjaink.

- Ezek szerint újra visszatérsz közénk? - a kocsim mellett ácsorgunk, mindketten a csomagtartónak dőlünk, miközben Sonia még mindig a gyümölcslevével szórakozik, amit áttöltöttem a cumisüvegébe. Rázogatja, élvezi, ahogy lötyögteti, és ha elejti, valamelyikünk azonnal felkapja a földről.

- Úgy tűnik, most már muszáj lesz folytatnom a munkát- a lányom figyelem félig, de megpróbálom a maradék figyelmem Markra összpontosítani. - Britanny már nem bírja egyedül, hiába mond mást. Ismerem már ennyire.

- Mindenki nagyon vár vissza. Na, nem mintha annyira ismernék bárkit is és sokat beszélgetnék a többiekkel, de az ember akaratlanul is meghall dolgokat azokon a folyosókon - annyira kedvesen mondja ezeket, hogy ha kiderülne, mégsem kerül szóba a hollétem, akkor is elhiszem minden mondatát. Jól esik, hogy van, akinek hiányzom, akár én, személyesen, akár a munkám. Mi másért csinálnám? Tudom, hogy nincs szükségem arra, hogy önálló keresetem legyen, de mint Sonia, a cégünk is valahol olyan, mint a saját gyerekem. Ezért tanultam, ezért jártam egyetemre, mindenem feltettem egy lapra, amikor Londonba jöttem. Szükségem van arra, hogy rendelkezzek azzal, ami a sajátom.

- Hidd el, már én is hiányolom a sok papírmunkát meg táblázatot - nevetgélek, akár egy kislány, és közben Soniat figyelem. Nyűgös, gondolom már kényelmetlen neki ülni.- Ne haragudj, mennünk kell. Nem szeretném megvárni, hogy a lányom kiakadjon és sírni kezdjen.

- Persze, ne haragudj, ha feltartottalak - mentegetőzik, megigazítja a csomagját a kezében és el is köszön gyorsan. A kislánynak óvatosan integet, engem meg félkézzel magához húz. Gyors ölelés, integetés, és már indul is a saját kocsija felé.

Beültetem a lányom a gyerekülésbe, bepakolom a maradék holmit a hátsó ülésre.

Basszus, vissza kell vinnem a bevásárlókocsit.

Gyerek ki, vissza a kis üléskébe, autó bezár, ellenőriz. Kocsi vissza, gyerek ölbe, az érmét megpróbálom nem elejteni, bedugom a farzsebembe. Indulás vissza az autóhoz, kocsikulcs elő, persze ez már leesik.

- Na jól van, Sonia, össze kell szednünk magunkat. Eddig ugyanis elég béna napunk van, nem? - belepuszilok a nyakába, kacag. Felültetem a motorháztetőre, bízom benne, hogy nem legurulósat játszik majd, hanem az ablaktörlővel játszik majd. Felkapom a kulcsot, feloldom a zárat, a lányomat újra visszakönyörgöm a gyerekülésébe, ami kész harc, amikor Niall nincs itt. Húsz perc. Ennyibe telik ez a tortúra, a végére meg már a sírás kerülget.