Where do broken hearts go? - Niall Horan FF [HUN]

35.

Eire

A kezemet tördelve ácsorgok a teraszon, és úgy várom Zayn felbukkanását, mintha valami háborús hőst várnék haza, emellett pedig rettenetes bűntudatom van amiatt, hogy Niall még csak nemrég hagyta el a házat, máris az egykori legjobb barátjának társaságába menekülök. Egészen biztosan kiakadna, meg is érteném, hiszen még mindig ott a lehetőség, hogy Britannyt zaklassam a magánytól való undorommal, én mégis mindezek ellenére elhiszem, hogy életemben ilyen jót még nem tettem valakivel, mint most magammal, Zaynnel és Niallel egyszerre. Bemesélem magamnak, hogy kettejük közt egyedül én építhetek hidat, én lehetek az egyetlen kapocs, akinek segítségével visszatalálhatnak egymáshoz. Persze, ez így kissé eltúlzott és szentimentális, de ahogy várom Zayn kocsijának begördülését a kapun, a korlátnak támaszkodva, hunyorogva a gyenge fuvallattól, szinte látom magam kívülről, és sokkalta jobban benne érzem magam a kialakult helyzetben, mint valaha korábban. Minden rám nehezedik, a vitám Niallel, Zayn felbukkanása, Erin és anya viselkedése, a fojtogató érzés, amit általában akkor érzek, amikor tehetetlenül bámulom a kis könyvet, amit Victoriától kaptam, de még mindig ugyan az van benne, mint egy hónappal ez előtt, és eszembe jut, hogy valamiért elmaradoztak a terápiák— amit kicsit sem sajnálok már, mert mindegyiken kiborultam eddig, Niall is csak még feszültebb lett és esténként csúnyán egymás torkának estünk.

Mindent kizárok, kivéve az emlékeimet, amik Zaynhez köthetőek, legyen az jó, vagy kevésbé az. Csak arra koncentrálok, hogy ennek most működnie kell, muszáj, és nekem mindent meg kell tennem, hogy mire hazajön a férjem, addigra legalább Z-t meg tudjam békíteni, és megbeszélhessem vele a történteket. Mert Niallnek csak akkor fogok tudni segíteni, ha ismerem a történetet a másik szemszögből is. Zaynnek pedig elmesélhetem, én hogyan éltem meg az eltűnését, és a többiek miként reagáltak. Tudom, hogy nehéz lesz, de azzal is tisztában vagyok, Niallnek mennyire hiányzik az, hogy ismét öten legyenek. Ha a színpadon nem is, legalább a magánéletben visszakapná a barátját, akire piszkosul nagy szüksége van, volt és lesz is reményeim szerint.

Alig állok a lábamon, amikor megnyomom a kapukulcson a nyitógombot, és az, ahogy az autó begurul, egy örökkévalóságnak tűnik. Mire leérek a lépcsőn, még be sem csukódik a kocsi ajtaja, én pedig ösztönszerűen ölelem magamhoz Zaynt, mintha évezredek óta magányos és elhagyatott lennék. Pedig még mindig csak néhány óra telt el Niall elindulása óta, de már annyira vágyom valaki olyannak a társaságára, aki nem kényszerből tölti velem a szabadidejét, és annyira hiányzott már Z.

- Oh, hát ilyen fogadtatásra nem számítottam. Szia Eire - ahogy nevet, érzem a remegő hasfalát, megcsap a kesernyés dohány és fűszeres parfüm illat, amitől szinte teljesnek tűnik az életem.

- Szia - beleborzol a hajamba, amitől elnevetem magam. Mintha semmi sem változott volna meg, mintha még mindig ugyan azok az emberek lennénk, akik annak idején voltunk. Minthaeg sem történt volna az a kellemetlen incidens nemrégiben a londoni lakásában.

- Niall is itt van? - hirtelen nem tudom elképzelni, hogy szeretne vele találkozni, vagy megkönnyebbül attól, ha elmondom neki, mi a helyzet.

- Nem, Louisnál van. Elutaznak - ellépek tőle, látom ahogy megváltozik a testtartása. Mázsás súlyok gördültek le róla másodpercek töredéke alatt, fesztelenül vigyorog.

- Tehát akkor igazak a pletykák? - bezárja a kocsit, gondolom már megszokásból, és megfontolt léptekkel indulunk be a házba.

- Miféle pletykák? - a bejáratnál magam elé engedem, amit nem fogad el, beterelget maga előtt.

- Na igen, felröppent néhány. Most épp a turnéra gondoltam.

- Igen - bólintok, majd hellyel kínálom. - Kérsz valamit?