Where do broken hearts go? - Niall Horan FF [HUN]

13.

Eire

Hosszú, a lehető legnagyobb bőrfelületet eltakaró pizsamanadrágot, topot és köntöst veszek fel. A szó legszorosabb értelmében rettegek az éjszakától, még ha nincs is mitől félnem, mégsem tudok mit tenni ez ellen. Remegő végtagokkal csoszogok végig a folyosón, a küszöb előtt megtorpanok, elidőzök. Nehezen veszem rá magam, hogy megmozduljak, hiszen borzasztó rossz érzés újra átlépni az ajtón túlra, ismét itt lenni, a sokat látott négy fal közt, ahol az egész megpróbáltatás-sorozat elkezdődött, és a romlás útnak indult.

Görcsösen kapaszkodom a ruhám szélébe, fogalmam sincs, miért is jöttem át. Maradhattam volna a vendégszobába, hogy mindketten a saját magunk módján gondoljuk át a Zaynnél történteket, de valami különös oknál fogva itt vagyok, és érzem, hogy ez így helyes.

- Szia - valahogyan kipréselem magamból ezt az egy szót, de csak suttogok.

- Szia - elhaló hangon válaszol. Egyedül ült itt végig, amióta ott hagyott, amíg zuhanyoztam, húztam az időt, amíg csak lehet. Itt ült, és várt.

- Fáj még? - ez minden, amit képes vagyok megkérdezni tőle. Vizsgálgatja az arcát, forgatja a tükröt a kezében.

- Nem vészes - rám sem néz, szörnyülködve tapogatja a leragasztott szemöldökét, és megpróbálja minden szögből ellenőrizni az épségben maradt részeit.

Bólintok, mintha hallaná, a köntösöm felakasztom a fürdőszobaajtó belsejére. Kínzó lassúsággal, bátortalanul közelítem meg az ágyunkat, óvatosan bebújok a takaró alá, szigorúan a legszélére kihúzódva. Továbbra sem érzem jól magam itt, de meg kell tennem, ha másért nem, Niallért, és az est további részének megóvásáért.

Egész a nyakamig húzom a takarót. Ide nem illő kelléknek érzem magam, idegen a lepedő tapintása, Niall meztelen felsőteste, a tusfürdőjének illata, a szanaszét hagyott ruhái. Az ismeretlen ismerős érzésbe burkolózva, megerőltetve az agyamat teszem félre az elmúlt néhány órát, visszatérek a kocsiban felhozott témára. Megint azt akarom érezni, amit ott, az első ülésen; hogy van köztünk egy kapocs, amit nem lehet megszüntetni csak úgy. Ez pedig Sonia, és minden, ami vele történik.

- Beszéltem Harryvel - mintha csak érezné az akaratom, lustán fekve kezd el beszélni. Egymás felé fordulva fekszünk az oldalunkon, köztünk a lehető legnagyobb távolság. - Mondtam neki, hogy Sonia nemsokára beszélni fog - azzal, hogy ég az összes villany a szobában, tisztán látom az arcának minden apró részletét. A sebeit, a kékes-vöröses foltjait.

- Lehet, hogy hónapok fognak eltelni az első szaváig - próbálom felidézni a doktornő szavait.

Vajon mi lesz az első szava? Remélem sem az „anya", sem az „apa". Leginkább annak örülnék, ha egy semleges szó lenne az, valakinek a neve, akit magától kedvelt meg, és az élete része. Mindegy, csak ne mi legyünk azok.

- De addig is, hallatni fogja a hangját - elhomályosul a tekintete, a fókuszt valahova mögém helyezi, és elrévedve beszél tovább.- Meg fog szólalni a lányom.

Nem tudom tovább türtőztetni magam, hátat fordítok, mielőtt még meglátná a könnyeim. Úgy tűnik soknak bizonyul az, ami ma történik, és a félelem, ami egyre inkább átveszi az uralmat felettem és a tetteim felett.

- Eire?

- Ne haragudj, de nem bírom látni a sebeidet. Fájnak - szégyenlősen összébb húzom magam, a takarót még magasabbra rángatom. Kisvártatva lekapcsolódnak a villanyok, az éjjeli lámpát is leoltja. Azt akarom, hogy kikapcsoljon minden érzékem, nem akarok féltékeny, sóvárgó feleség lenni. Nem akarom azt hallgatni, hogy Sonia az ő lánya. Nem akarom, hogy látnom kelljen a sebeit. Nem akarom látni őt, csak érezni a közelségét. Nem szabadna haragudnom rá, pedig ezt teszem, gyűlölöm a helyzetet, de nem tehetek semmit, mert akkor még inkább felforgatnám a lelki világát. Így hát hagyom abban a hitben, hogy kizárólag a sajnálat vezérli a könnyeimet, nem más.