Where do broken hearts go? - Niall Horan FF [HUN]

1.

Eire

Záporozó tekintettel figyeljük a másikat, és hiába választ el minket alig több, mint egy méter, talán most érzem őt magamtól a legtávolabb. Ha ránézek, már nem azt az embert látom, akiért évekkel ezelőtt megtettem volna bármit, aki a világot jelentette számomra. Nem látom benne a szerelmem, a zenészem, a gyermekem apját, a férjem, vagy a legjobb barátomat. Most már minden bizonnyal más szereti úgy, ahogy én szerettem, másnak írja a dalait, pont úgy, mint előttem. A mindennapjait behálózza a munkája, átszövi az életének minden pillanatát az, hogy máshol lehessen. És őszintén? Bánt. Bánt, mert volt idő, mikor ő volt számomra a legfontosabb, és amit iránta éreztem, a világ legértékesebb kincse volt. Mindent eldobtam érte, feladtam a függetlenségem, amit úgy élveztem, mint soha semmit azelőtt, hogy az életem részévé vált volna Niall. Azt képzeltem, ez lesz a világ legjobb döntése, és mindketten hittünk az örökkévalóságban, hogy ez soha nem ér véget, mert mi már annyi mindent megéltünk, ketten megbirkóztunk bármivel. S milyen nevetséges, hogy pont abban bukunk el, amit a legegyszerűbb akadálynak gondoltunk. Mindketten szemmel láthatóan elvesztettük a bizalmat, és összeszűkült gyomorral forgolódom éjjelente, mert nem tudom, mire gondol, és ő is feszülten figyel minden alkalommal, amikor elmegyek otthonról. Szó nélkül végignézi, hogy megkeresem a kedvenc parfümöm és szájfényem, és ahelyett, hogy kérdezne bármit is, meredten bámul a szeme sarkából. Ez már rég nem az, amiért odavoltunk évekkel ezelőtt, amikor még szerelmesen estünk egymásnak egy-egy afterparty alatt a mosdóban, vagy amikor csak heverésztünk egész délután a nappaliban, miközben filmeket néztünk és szétdobáltuk a pattogatott kukoricát. Ez már csak arról szól, hogy az a nyolc hónapos kislány a ház túlsó felén édesdeden aludjon, akkor is, ha mi épp az igazunkért harcolunk, reggel pedig ne vegye észre, hogy apa morogván siet el, kávéval a kezében, anya pedig olyannyira kimerült a hajnalig tartó forgolódástól, az éjszakába nyúló veszekedéstől, hogy majd' elalszik a kanapén. Talán Sonia az egyetlen közös pont az életünkben, ami még nem roppant össze, ami még van, és aki a legkevésbé sérült meg a köztünk dúló háborúban.

A barátaink felváltva próbálnak összekaparni minket, a lelkünkre hatni, mindhiába. Értékelem a próbálkozásaikat, de nem látok semmiféle változást Niall viselkedésében, ugyan úgy csendben, egy szó nélkül megy el mellettem a lakásunkban, minden hónap utolsó szombatján pontosan kiszámolja, mennyi a számlák rá eső része, az a bizonyos ötven százalék, plusz Sonia tanulmányaira szánt pénze. Nem főzünk együtt, nem megyünk étterembe, és ha otthon maradok, a lányunkkal néhány órára elvonul a gyerekszobába, vagy a kertbe, ha jó idő van, de általában a munkára hivatkozva eltűnik, nem ritkán egy egész napra.

- Tényleg ezt akarod?- sírástól vörös szemei át akarnak látni rajtam. Valaha sikerült volna kitalálnia a gondolataimat, de a kapocs, ami hosszú-hosszú évekig összekötött minket, mára már csak egy elszakadt, megtépázott és sártól csöpögő kartondoboz, amit órákkal ez előtt vágott ki dühében a teraszajtón.

- Azt hiszem, te már korábban megtetted a megfelelő lépéseket- az arcomba ragad a hajam a könnyeimtől, ezért csak részleteket látok az arcából, amit eltorzít a düh.

- Ez akkor sem megoldás, Szívem- a falnak üti az öklét, és elindul az ajtó felé.

- Akkor mondd meg, mi lenne a megoldás- legszívesebben teljes erőmből üvöltenék, amiért ezt csinálja. A viselkedése eszméletlenül feldühít, az agresszív fellépése pedig bármelyik pillanatban felébresztheti a lányunkat. De nem kiabálok, elfojtom minden mérgem és csak tehetetlenül állok a vendégszoba előtt. Mögöttem nyitva az ajtó, a holmim java része bent van már, az ágyneműm, néhány ruhám, a laptopom, a könyv, amit épp olvasok, mégsem menekülök el oda, hiszen akarom, hogy beszéljen hozzám. Hogy végre megtudjam, mi jár a fejében, amikor undorral néz rám, amikor szótlanul figyel minket Soniával, vagy most, amikor nem tudnám elmondani, milyen a hangulata úgy igazán. Már nem kiabál, és távolabb is van, lehetetlen megfejtenem őt.