Where do broken hearts go? - Niall Horan FF [HUN]

34.

Niall

Kedvetlenül tengődöm Louisnál, már mindketten kikészítettük a motyóinkat az előszobába, útra készek vagyunk. Soha nem volt még ilyen, legalábbis nem emlékszem olyanra, hogy nem az utolsó pillanatban kapkodunk még a fejünk után, hanem pedáns rendben sorakoznak indulás előtt már órákkal a táskák és bőröndök.

- Miért nem hívod fel? - akárhányszor elhallgatok, Louis rögtön ezt kérdezi, ennek ellenére még mindig nincs rá megfelelő válaszom.

- Minek? Most csak pár napra megyünk. Volt, hogy egy hétig nem beszélt velem, kibírjuk most is - igyekszem elfojtani magamban a dacc érzést, nem akarok kifakadni megint.

- Akkor legalább áruld el, mitől vagy ilyen mogorva. Min vesztetek össze? - kiveszi a kezemből a könyvet, amit a konyhapulton találtam. - Nem is olvasod, tedd már le Niall, és válaszolj.

- Miért akarja mindenki tudni? - nem vagyok ideges, csak morcogok, mint valami rossz pukkancs.

- Mert segíteni szeretnénk! Ha nem szólsz egy árva szót sem, attól nem lesz jobb. Szívesen beszélek Eireval, hiszen a barátom, kedvelem őt, de ha nem mesélsz semmit, akkor csak állok majd telefonnal a kezemben, és hebegek minden megjegyzése után. Niall, kérlek.

- Semmin. Vagyis nem tudom. Egyszerűen csak felbosszantott, mert a fejébe vette, hogy megkeresi Z-t, én meg kiakadtam, és kiabáltam. Nem az a bajom, hogy fel akarja venni vele a kapcsolatot, mert ahogy magamat ismerem, egy szép nap én is fel fogom emelni a fenekem és megkeresem, mert nem akármilyen évek vannak a hátunk mögött, de még nem tudtam megbocsátani neki a legutóbbi dolgot, sőt, magamnak sem. Inkább az zavar, hogy a hátam mögött tette mindezt.

- Te is a tudta nélkül szerveztél meg millió dolgot, nem?

- De most jobb volt nálam - gúnyosan elmosolyodok, mert valóban ezt érzem. Sem a harag, sem a düh nem elég erős bennem, egyszerűen csak bosszant, amiért egy ügyes kis boszorkány és mit sem vettem észre az ügyeiből, ellenben én lebuktam. Tudom, hogy meg kéne bánnom, amit a fejéhez vágtam, de nem megy. Még mindig úgy gondolom, hogy igazam volt, és most az egyszer neki kellene bocsánatot kérnie tőlem.

- Felhívom - meg sem várja, hogy mit mondok erre, telefonnal a kezében rohan ki a teraszra, az ajtót behúzza maga után és rágyújt. Néhány másodperc múlva nosolyogva magyaráz valamit, hevesen bólogatva nevet. Én meg csak állok egy helyben, és azon gondolkodom, hogy miféle bolondok háza lett az életemből.

Teljesen abszurd, hogy összeveszünk a feleségemmel valamin, később pedig a legjobb barátomnál kanapészörfözök, hogy ne keltsem fel a családom az éjszakai pakolászásommal. Louis pedig ennek ellenére vidáman cseverészik Eireval, akinek a hangulatáról és kedvéről fogalmam sincs, mert épp hisztizek és daccból fel sem hívom, hogy megbeszéljük ezt az apróságot normális felnőtt emberek módjára.

Kiveszek a hűtőből egy üveg sört, kinyitom és elsétálok vele a tévéhez. Úgy teszek, mintha nem lennék ideges és kíváncsi, unott arccal kapcsolgatok az értelmetlen csatornák közt, még a sportok sem kötnek le. Találomra kiválasztok egy zenecsatonát, és egy tömegsláger ütemét dobolva kezdem piszkápni a telefonom. Sűrűn okdalra pillantgatok, de Louis csak beszél és beszél, monoton bólogat és nevet. Egyszercsak oldalra biccenti a fejét, megváltozik az arca. Mindenbizonnyal Sonia is hozzá kívánt szólni a beszélgetésbe hangos nevetéssel vagy sikkantásokkal, máskülönben nem vigyorogna ilyen bárgyú fejjel. Félreértés ne essék, örülök, hogy ennyire szeretik, mert tudom, hogy Sonia is legalább annyira imádja őket, és kötődik hozzájuk, mint ahogy a srácok bálványozzák a lányom és rajonganak érte, de azt hiszem, féltékeny vagyok, amiért búcsúzáskor Soni rám se hederített, teljes nyugalomban pakolgatta ki a kedvenc játékait a rózsaszín elefántos szőnyegére. Igazán szerencsés kis fruska lesz, mert ha a szüleit majd utálni fogja, és cikinek érzi felhívni őket, Liam, Harry és Louis mindig ott lesznek neki, még ha a világ túlfeléről is kell segítséget nyújtaniuk, akkor is.