Where do broken hearts go? - Niall Horan FF [HUN]

8.

Eire

A plafont bámulom, miközben arra várok, hogy az ismerős mélybe zuhanjak, és elaludjak. Állandó készültségben állok, hogy ha Sonia felébredne, minél hamarabb ott lehessek, de ezek a napok elteltével ritkábbá válnak, és ha ez így halad tovább, néhány héten belül végleg megszűnnek a virrasztások, a hajnalig húzódó ringatások és vígasz séták. Ami egyfelől jó, mert a lányunk egészséges, fejlődik, de az anyasággal járó félelmeim felnagyítják a problémát, ami valójában nem is az, és azon kapom magam, hogy éjfél után már azon stresszelek, mi lesz, ha egyszer felnő, átjár majd a barátnőihez filmet nézni, vagy a barátjánál alszik, később pedig elköltözik, hogy az egyetemi évei alatt szép lassan leváljon a szüleitől. Azt fogja tenni, amit én, vagy bármelyik másik lány, én mégis előre félek a magánytól, és attól, hogy kettesben kell majd maradnom Niallel. Egyáltalán együtt fogunk élni? Hívhatom még akkor is a férjemnek, amikor Sonia sorra hordja majd haza a bizonyítványait, diplomáját, majd gyönyörű, hófehér ruhában áll oltár elé, életét, s minden szeretetét, szabadságát feláldozva a házasság oltáránál? Hülyeség, és felesleges ezen aggodalmaskodni, mégsem tudom megállítani, elsodornak a félelmeim.

Elfog a szorongás, muszáj kitakaróznom, hogy ne fulladjak meg, de a falak egyre szűkebbé teszik a szobát. Nincs más menekülési útvonalam, csak a folyosó. Kár, pedig most én is szívesen kizárnám magam az erkélyre, ahonnan belátni a város nagyrészét. Kedvem lenne csak úgy figyelni a forgalmat, a kivilágított tereket és utcákat, hallgatni a nyüzsgő Londont, ahol észrevétlenül lopakodik elő a nappal, és az első napsugarak igyekeznek minden tócsát felszárítani. Fejest akarok ugrani a reggeli ködbe, elveszni a tömegben, futni, szaladni a problémáim és az egyre csak halmozódó munkám elől. Persze, a legjobb az lenne, ha ebben Niall a társam lehetne, és nem a menekülésem legfőbb tárgya.

Ha sikerül is lehunynom a szemem, szörnyű rémképek rontanak rám, és sikerül is kikecmeregnem ebből a süllyesztőből, zakatoló szívvel, sírva ébredek. Válogatott kegyetlenségekkel ajándékozom meg magam, álmomban újra meg újra végig kell hallgatnom, hogy sosem lehet kisbabám, hogy a várandósságom harmadábál meg kell szakítanom a tehességem, hogy Sonia torz lesz, beteg, és nem adhatok önzőségből életet egy életképtelen magzatnak. Ostoba vagyok, ha belevágok, és nyomorba döntöm a gyermekem, a családom és a saját életem.

Nem sokkal 3 előtt megunom az önkínzást, és távozok a búvóhelyemről. Feltépem az ajtót, dobogva rohanok le a nappaliba, ahol a tér jóval nagyobb, és az üvegajtón át nézhetem a kertet.

A kert, ahol még minden bizonnyal találnék valamit, amit Niall dobott ki, vagy bámulhatom a képek helyét, amik most összezúzva, törött keretben hevernek valami dobozban vagy zsákban. Talán már nincs is itt, hanem egy szeméttelepen várja, hogy feloldozást kapjon, és végleg megsemmisítsék, vagy újra összerakják. A kis Eiffel toronyra gondolok, amit Párizsban vettünk egy kacatosnál, alig pár euróért, mégis nagyon szerettük, és nagy becsben tartottuk.

A francia kiruccanásunk alatt derült ki, hogy bizony úton van a trónőrökös, még akkor is, ha lány lett. Nem törődtünk semmivel, csak boldogok voltunk, szerelmesek, és faltuk az életet. Legalább négy napig, amikor is repülőre kellett ülnünk, és Londonban folytatni az életünket ott, ahol abba hagytuk.

Nem bírom elszakítani a tekintetem arról a pontról, ahol büszkén magasodott az apró szuvenír, és hamar rá kell jönnöm arra is, hogy ez, ha lehetséges, csak még szörnyűbb hely. Kimerült vagyok, fáradt, de addig nem tudok elaludni, amíg valahogyan le nem állítom ezt a borzalmat a fejemben. Bevonszolom magam a konyhába, nekiállok kávét főzni, hátha a koffein segít a fáradtság egy másik szintjére eljutni, ahol könnyen elbóbiskolhatok, esetleg mély álomba zuhanhatnék. Reménykedve töltök magamnak egy bögrével, kicsoszogok a teraszra, hogy tovább élvezhessem az éjszaka elmúlását.