Where do broken hearts go? - Niall Horan FF [HUN]

19.

Eire

Immáron négy hete járunk Victoriahoz, töretlenül, kitartóan. Eddig nem sok minden változott, talán csak annyi, hogy újra egymás mellett alszunk, már ha ezt lehet annak nevezni. Az első pár estéhez képest remekül haladunk, ha azt nézzük, ugyanis Niall már képes egyhuzamban órákat aludni. Én? Ugyan. Nekem még mindig hiányzik valami, hogy ne érezzem végtelenül kellemetlenül magam. Zavar, hogy kizárja magát elalvás előtt, mert minden így kezdődött. A sokadik ilyen alkalom után hurcoltam át az ágyneműmet a vendégszobába, mondván, elegem van a zavaróan privát perceiből. Ám annak ellenére, hogy kényszerítettek minket az újbóli együtt alvásra, és néha még most is úgy érzem, semmi keresnivalóm nincs Niallel egy hálószobában, boldogabb vagyok. Még a virrasztás is jobb, ha legalább lopva figyelhetem, ahogy emelkedik és süllyed a mellkasa a takarója alatt. Pont, mint múlt éjjel, és pont, mint most.

Viszket a szemem a sminklemosótól, a bőröm nehezen szokik hozzá újra ezekhez a dolgokhoz.

- Baj van? - olyan furcsán cseng a hangja, mintha azt várná, kibukik-e belőlem ismét valami.

- Nem, nincs - megrántom a vállam és tovább dörzsölöm az arcom a tenyeremmel.

- Azt hittem, sírsz - figyelmét visszafordítja a papírjára, amin rendíthetetlenül körmöl. Nincs merszem megkérdezni, mit csinál, pedig már jó ideje megfigyeltem, hogy írogat. Csak nem egy dalt?

- Nem, nem sírok - pótcselekvésnek ölembe veszem a Victoriatól kapott könyvet és egy új, teljesen üres lapot bámulok. Nem sikerült írnom túl sokat, mindössze az első lapon van valami. Nem tudom, minek kellene szerepelnie a noteszben. Az aggodalmaimnak? Az egészet teleírhatnám a zűrzavarral, ami a fejemben létezik egyedül, vagy a félelmemmel, hogy esetleg elhagy a meggondolatlan döntésem miatt.

- Mikor menjünk Victoriahoz? Beszéltél vele? - két újabb sort követően ismét felém fordul.

- Abban maradtunk, hogy valamikor pénteken vagy szombaton, ha te is ráérsz - csak egy pillantást vetek rá, de bárcsak ne tenném. Kedvetlenség, és undor ül ki az arcára. - Mondd meg nyugodtan, ha nem akarsz jönni. Szólok neki, hogy ennyi volt.

- Persze, a pénzt meg kidobtuk rá! - idegesen fújtatni kezd.

- Akkor mondd meg, mikor szeretnél. Nekem mindegy, csak akkor úgy kell intéznem a dolgaimat - a kezemben lévő könyvet a határidőnaplómra cserélem.

- A héten sokat kell bent lennem - ő is kinyitja a sajátját.

Elkeserítő azt látni, hogy mindketten a megbeszéléseinkhez igazítjuk a magánéletünket, holott néhány éve még pont fordítva volt.

- Péntek délután is?

- Igen, péntek délután is, mi nem érthető? - rámförmed, bennem pedig megfagy a vér. Kisatírozom az elkezdett 'V' betűt.

- Bocsánat. Megértettem - elteszem a tollam, és nem bámulom tovább a dátumokat sem. Hátat fordítok neki, és kényszerítem magam az alvásra.

Összeszorítom a szemem, görcsösen koncentrálok arra, hogy elaludjak, de akárhányszor elernyednének az izmaim, mocorogni kezd, motyog valamit, vagy eszembe jut, ahogy tegnap éjjel álmában magához ölelt. A végső döfést a telefonjának csörgése adja meg. Máshogy szól, nem ugyan az a csengőhangja, mint amikor Louis hívta nem rég.

- Szia - nyájas hangon szól bele, és kiviharzik a folyosóra. - Nem, dehogy zavarsz, még nem aludtam.

Furdal a kíváncsiság, vajon kivel beszél, és miért keresik őt hajnali fél kettőkor, de hallgatózni sem akarok. Csak fekszek, mint egy játékbaba, üres tekintettel a plafont bámulva, és várom, hogy megtörténjen a csoda.