Where do broken hearts go? - Niall Horan FF [HUN]

16.

Eire

Egész éjjel a gyerekszoba előtt virrasztok, hátha kijön, és megbeszélhetjük ezúttal fenőttek módjára, hogyan is kezdhetnénk megoldani a problémáinkat, de Niall nem jött, sem éjfélkor, sem kettőkor, de még hajnali négykor is bent volt, az időközben kétszer felébredő Soniat vígasztalta, de nem lépte át a küszöböt. Tudom, hogy elszúrtam, és bocsánatot kell kérnem a viselkedésemért, de most még nem vagyok rá képes. Mert hiába bánom a pofont, valahol, mélyen, legbelül tudom, hogy bármikor máskor megtenném újra, ha ilyen stílusban beszélne velem. Le kell szoknia arról, hogy úgy kezel, mint egy beosztottat, és a gyerekes felfogása sem segít rajtunk. Tudja nagyon jól, hogy nem érdemes fenyegetni engem, sosem tudtak ezzel megfélemlíteni, az pedig, hogy feltételezi rólam az ország végleges elhagyását...! Nem is értem, hogy gondolja, hogy itt tudnám hagyni egyáltalán Londont! Itt élek, ez az új otthonom, itt dolgozom, és ki tudja mióta már a legjobb barátnőm is itt él, a legegyszerűbb logikát követve is legfeljebb Brittany lakásáig tudnék menekülni, ami tőlünk legfeljebb fél óra kocsival. Ahhoz pedig végképp nem lenne gyomrom, hogy Soniat elszakítsam az apjától. Én így nőttem fel, egy biológiai apával, akit csak akkor láttam, ha hazaköltöztem, és akkor is csak abban az esetben, ha nem zárkóztam be a szobámba, vagy nem jelentette ki, hogy látni sem kíván. Tudja, tisztában van azzal, milyen kapcsolatom van a családommal, pláne mióta beszálltam a kocsijába 2013. július 24-én. Akkor magam mögött hagytam a nővérem, a szüleim, a gyerekkoromat, Dublint, és Írországot is. Tudtam már akkor, hogy végleg soha többet nem fogok „haza"menni, legfeljebb ha Sonia nagyobb lesz, és szeretné megnézni, honnan is indultak a szülei. Más okot nem látok arra, hogy visszamenjek. Meg nem is látnának szívesen. Egyszerűen nem fogom fel, miből indult ki, és hogyan gondolkodott, hogy végül ez legyen az eredmény. Persze, ha tudnánk beszélgetni, minden nap szánnánk legalább 5-10 percet arra, hogy megosszuk a másikkal a gondolatainkat, hogy mi történt aznap velünk, mit érzünk, félünk-e, szükségünk van-e egy hosszú, meleg ölelésre a másiktól, egy jó szóra, vagy egy gesztusra, akkor még mindig ismernénk egymást, és nem az ellenségét látná bennem, és jutna ilyen képtelenség eszébe.

Összerándul a gyomrom, amikor meghallom beszélni Niallt, de a fáradtságtól nem minden szavát értem kristály tisztán. Aztán egyszer csak kitisztul valami, ami jelentheti azt is, hogy csak ölbe vette Soniat, járkálni kezdett és ennek következtében közelebb került az ajtóhoz, vagy épp éberebb vagyok, mint néhány perccel ez előtt. De egyre sűrűbbé válnak az értelmes mondatok, és szép lassan összeáll a kép: rólunk van szó. Még azt is hihetném, hogy tisztában van azzal, hogy itt ülök kint, és hallom minden szavát, vagy csak jól esik neki kimondani mindent, ami eszébe jut. Kedves gyerekszinten, mellőzve a fölényes oldalát mesél. Elakad a lélegzetem, hiszen azok után, ami este történt, gyönyörűen beszél rólam, a kapcsolatunkról, arról, hogy őt válaszottam, ettől pedig csak még nagyobbra nő a bűntudatom, már beteríti mindenem, és rá akar venni, hogy berontsak a szobába, sírva a nyakába boruljak, és ezerszer bocsánatot kérjek, de az önérzetem maradásra bír. Muszáj tartanom magam a tervemhez, és elkerülni messzire a hangulatingadozásokat, az érzelmeim nem hagyhatom teljesen váratlanul kirobbani, féken kell tartanom a gondolataimat, a tetteimet, és nem ártana egy óriási lakatot tennem a számra. És nem értem:miért? Miért nem tudjuk szeretni egymást szemtől szembe? Mégis hogy történhetett meg az, hogy már csak a harag maradt köztünk, a keserűség? Mitől? Aztán eszembe jut. Minden. Az apróságok, amiket nemrég még én kaptam, a figyelme, a csillogó tekintete. Másoknak adta. Mindent, amiről azt hittem, csak az enyém ezen a világon.

Ettől a kettős érzéstől a legnehezebb megszabadulnom, mert hiába tudom, hogy valamiért mégis csak a felesége lettem, folyton történik valami, amitől bizonytalanná válok. A legutóbbi éttermi számlát sem tudom még hová tenni, de ha rákérdeznék, a válasza rögtön az lenne, hogy üzleti ügyben volt ott, vagy lerázna a felháborodásával. Mindig ez van, akárhányszor úgy éreztem, végre egy kicsit közelebb kerülhetünk egymáshoz, tesz egy jókora lépést hátra, majd csodálkozik, hogy én állandóan menekülök.