Where do broken hearts go? - Niall Horan FF [HUN]

28.

Eire

A mindeddig lényegtelennek tűnő csók hirtelen kiszorít a fejemből minden más gondolatot, amikor a rádióban megszólal valami olcsó tiniszerelemről szóló dal. Félelmek és hamar kimondott szavak, házibuli, sör, puszi, nagyjából ennyiről szól. Ha nekiállnék feltérképezni a tinédzser- és fiatal felnőttkorom elfeledett emlékeit, még jobbat is tudnék írni- abszolút eltekintve a ténytől, hogy nyilvánvalóan azért nem zenével foglalkozom, mert sem érzékem, sem tehetségem nincs hozzá-, ennek ellenére felidézi bennem a szállodában történteket. A légcsövem beszűkül, légszomjam és egy enyhe kis pánikrohamom lesz, mert mi van, ha ezzel elrontottunk valamit? Olyan törékeny az állapotunk, és félek, csak addig tart a boldog időszak, amíg vissza nem térünk a mindennapjainkba. Ugyanis egyszer meg kell tennünk, és a problémáink nem oldódtak meg, közel sincs vége a megpróbáltatásainknak, csupán az történt, hogy egy időre a szőnyeg alá söpörtük őket, és egy másik sebet nyalogatunk.

- Vegyél levegőt - szól rám Niall, tenyerét az enyémre teszi, amitől a világ egy kicsit jobb hellyé válik.

De nem csak a férjem aggaszt, hanem az anyám is. Jobban mondva a tény, hogy hamarosan találkozom vele, látni fog, hallani, talán még meg is ölel. Mit mondjak majd? Egyáltalán kell beszélgetnünk, vagy térjek rögtön a lényegre, mondjak le minden örökségről, és zárkózzak be a régi szobámba holnap délelőttig? Erin vajon otthon lesz? És egyáltalán elköltözött már? Ó, biztos. Hiszen ő is felnőtt, heteken belül harminchárom lesz.

33! Az én gyönyörű és okos nővérem már kész felnőtt, talán már nem is olyan cserfes, mint amikor utoljára láttam. Bevallom, örülnék, ha kiderülne, senki nem változott az évek alatt, úgy talán lenne némi helyzeti előnyöm, és könnyebben tudnék alkalmazkodni hozzájuk. De nincs elég időm ezen gondolkodni, mert mire észbekapok, Niall már lassít, és leparkol a régi otthonom előtt.

Apa kocsija még itt áll, amitől újra nehezebbé válik a levegővétel. A gyomrom összerándul, remegni kezdek. Biztos vagyok benne, hogy képtelen vagyok kiszállni a kocsiból, nem is akarok igazán. Átértékelem az egész eddigi életem, és megállapítom, hogy semmi keresnivalóm nincs itt, ráadásul tisztában vagyok a ténnyel, hogy nem vagyok egyedül ezzel a véleménnyel. Mindkét kezemmel az ülés szélébe kapaszkodok, nem tudom megtenni, a gondolataim kizárólag az öreg kis autó körül forognak. Várom, mikor nyílik ki az ajtaja, mikor száll ki belőle apa. Azt akarom, hogy itt legyen, küldjön el a fenébe, kiabáljon, csináljon bármit, elviselnék mindent, csak hogy még egyszer láthassam.

Tágra nyílt szemekkel szuggerálom, de semmi. Kinyílik mellettem az ajtó, Niall kikapcsolja a biztonsági övem, szabad kezével pedig a karomat cirógatja.

- Hé - csak el próbálja terelni a figyelmem, amiért igazán nem hibáztathatom. Felé fordítom a fejem, látom, hogy türelmesen guggol mellettem, várja, hogy képes legyek mozogni. - Mondtam, hogy rendben lesz minden, nem? És több ígéretet tartottam be, mint amennyit megszegtem.

Nem vicces, mégis elmosolyodok rajta, mert annyira édesen próbál egyben tartani, és rettentő hálás is vagyok ezért. Nélküle valószínűleg már a reptérről visszafordultam volna, vagy egyszerűen levetettem volna magam a szálloda sokadik emeletéről.

Megrázom a fejem, lehetetlenül viselkedem megint, ezért inkább meg sem szólalok, nehogy rontsak a helyzeten, és minden lelki erőmet összekaparva igyekszem kiszállni a kocsiból, de a lábaim nem engedelmeskednek.

- Nincs semmi baj, Eire. Nem kell ezt csinálnod. Vissza is mehetünk a szállodába, és majd holnap eljövünk, ha már felkészültél, és..-

- Nem, most kell. Muszáj. Csak itt áll apa Fordja.