Where do broken hearts go? - Niall Horan FF [HUN]

39.

Eire

Felrémlik néhány korábbi emlékkép, és bár tisztában vagyok azzal, hogy ez csupán álom, reggel zaklatottan riadok fel az ébresztőm fülsüketítő sípolására.

Kikapcsolom, és azzal a lendülettel fordulok át a hátamra, hogy a lábaim felpolcolhassam a szétrúgott díszpárnákra. Nem tudom eldönteni, hogy csak lusta vagyok kikelni az ágyból, vagy elhagyott minden erőm és tudatosan nem mozdulok meg, ennek ellenére egészen jól érzem magam, ahogy a nagy semmiben lebegek. Ez pontosan addig tart, amíg Sonia fel nem ébred, ekkorra már elfogynak a kifogásaim. Lerúgom a tegnapi ruhámat, belebújok a köntösömbe és mezítláb csattogok át a gyerekszobába.

- Jó reggelt - rekedtes a hangom, teljesen ki vagyok száradva. Soniat ez mondjuk kevésbé érdekli, sokkal nagyobb problémákkal küzd, mint a korgó pocakja vagy a nedves pelenkája.- Jól van, tudom, máris megyünk átöltözni, aztán hamizunk - csak akkor hajlandó megnyugodni, amikor megérzi a törlőkendő és a kenőcs illatát. Meglepően tapasztalom, hogy nyugodtan, egy-egy kísérletétől eltekintve rugdosás nélkül tűri, hogy tisztába teszem, és csak akkor kezd el igazán mozgolódni, amikor leteszem őt a konyhába ráncigált járókába. Ott viszont semmit és senkit nem kímélve pakol, megy, kúszik, átmászik több kupac játékon, és ha sikerül legyőznie a plüss állatokat, akkor boldogan sikkant fel.

Igazi harcos, és olykor-olykor büszkén nézi a háta mögé szorított figurákat.

- Na gyere te kis túlélő - kiteszem a reggelije mellé a dínós étkészletet, Soniat pedig az etetőszékbe ültetem, de mire visszafordulnék hozzá az előkéjével a kezemben, a tenyere már landol a zöldségpürében, amit utána a markával igyekszik a szájába tömni. Nem tudom megállni, hogy ne nevessek, mert még a fülére is kent belőle, a frissen mosott babaruhán pedig öklömnyi foltok vannak. Természetesen ezúttal sem végez félmunkát a lányom, egészen addig pacsmagolja a reggelijét, amíg a varrás mentén körbe nem rajzolja a pólócskáját. Normális esetben kiborulnék, de most nem teszem, teljes nyugalommal törlöm meg az arcát és a kezeit, és a maradék bébiétellel megetetem, hogy aztán a dolgunk végeztével újra átöltöztessem. Magamra már csak alig fél órám marad, amilyen gyorsan csak tudok lezuhanyzom és felöltözök. A babaholmikat bedobálom a táskába, gondolkodás nélkül teszem a dolgom. Indulás előtt zsebre vágom a telefonom és a kulcsaimmal a kezemben cuccolok ki a kocsimba, aztán nagy nehezen sikerül elindulnunk az irodába.

Sonia kivételesen nem hátul csücsül, hanem mellettem. Tudom, nem a legbiztonságosabb, de a hátsó ülés egy halom kupi, és ragadnak le a szemei is, úgyhogy amilyen stabilan csak lehet a hordozót az üléshez erősítem és igyekszem óvatosan vezetni.

Rádió helyett Niall zenéit hallgatjuk, ettől Sonia megnyugszik, és őszintén szólva nekem is jól esik, hogy hallom a hangját, és tudom, hogy a gitárt ő pengeti, felismerem a sorokat, amiket nagy buzgón rakott sorba a nappaliban hajnalonként. Szinte látom magam előtt az arcát, a vonásait, amik a hangokkal együtt változnak. Magam körül érzem őt, azt a szépséget és biztonságot, amit amióta csak ismerem hordoz magában. Még a legmakrancosabbb napjain is, amikor épp tárgyakat dobál maga elé.

Victoria szavai visszhangzanak a fejemben, a tanácsnak szánt monológok, és egy kicsit el is szégyellem magam, amiért sorra mondjuk le a megbeszélt időpontokat. Apa temetése még elfogadható indok, de azóta eltelt már több, mint két hét. Niall most Los Angelesben van- elméletileg-, nélküle nem szívesen megyek oda, de érzem, hogy szükségem lenne arra, hogy valaki megkérdezze, hogy vagyok, mit érzek. Ha nem a férjem, hát akkor egy terapeuta, pszichológus, bárki. Ha végre magamra csukhatnám az iroda ajtaját, felhívnám Victoriát, hogy Niall nélkül ugyan, de mehetnék-e hozzá beszélgetni. Legalábbis szépen eltervezem magamban a dolgot, de ahogy magamat ismerem, szinte biztos a munkára és Soniara hivatkozva elhalasztom az egészet, keresek valami kifogást, pedig igen nagy szükségem lenne erre.