Where do broken hearts go? - Niall Horan FF [HUN]

31.

Eire

- Eire - lehajtja a fejét, és gyorsan felpillant a többiekre, hogy figyelnek-e minket.

Louis percek óta hallgatózni próbál, de annyira lefoglalja az álcázás, hogy észre sem veszi, mennyire átlátszóan viselkedik. Ráadásul Zayn nevére jól láthatóan eltorzul az arca egy percre, a kezei pedig ökölbe szorulnak.- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.

- De miért? Liam, nekem tényleg hiányzik. A barátom, és tudom, hogy milliókat bántott meg, de adnunk kell neki egy esélyt. Megbánta, láttam rajta, és olyan jó volt őt látni! - úgy könyörgök, mint egy gyerek, és annyira, de annyira akarom tudni, hol találom meg őt.

- Niall tudja, hogy ezt akarod?

- Akkor nem tőled akarnám megtudni, éppen hol találom meg- nem akarom elveszteni a szemkontaktust, de Liam pont ez ellen küzd. - Kérlek.

- Nem, Eire. Előbb beszéljünk meg néhány dolgot, mert most sok minden összejött, és egyenlőre elég ez a temétés is.

- Úgy kezelsz, mintha tíz éves lennék - összefont karokkal állok vele szemben, és továbbra is megpróbálok hatni az ítélőképességére a tekintetemmel.

- Mert úgy is viselkedsz. Menj inkább Niallhöz, mondd el neki, mire készülsz. Ha rábólint, én magam viszlek el hozzá.

- Rendben - nem gondolhatja komolyan, hogy feladom. - Azért köszönöm - ösztönösen ölelem magamhoz, mert szeretem, mint embert, és tudom, hogy megint segíteni fog. Ugyan még nem találtam ki, hogyan fogom neki mindezt meghálálni, de megtalálom a módját, és rendbe fogom hozni a barátságom Zaynnel, mert egyre többször gondolok rá, és hiányzik.

Sajnálom, amiért ez történt, és az apám elvesztése többek között arra is rávilágított, mennyi mindent hagyunk futni az életben. Zaynt nem fogom hagyni, hogy végleg eltűnjön az életünkből.

Visszaülök Niall mellé, hamarosan úgyis leszállunk, és be kell majd kapcsolni magam, meg persze Soniat is, de előtte átgondolom, hogyan is vigyem véghez a tervem.

- Minden oké? - tenyerét a combomra simítja, ami még úgy is teljesen idegennek hat, hogy az elmúlt napokban gyakorlatilag megint olyan, mintja az én Niallöm lenne. Nem másé, nem az, aki után éber álmaimban epedezek, aki semmi mást nem ad nekem, csak kínt és könnyeket.

- Hogyne - vágom rá, ezzel egy időben pedig elhúzódok. - Hova utaztok?

Egy ártatlan kérdésnek szánom, ezért még engem is meglep a reakciója. Elakad a lélegzete, visszarántja a kezeit, amik remegnek, és megesküdnék rá, hogy el is sápad.

- Ezt otthon megbeszéljük. Megyek, visszaültetem Soniat - kapkodva áll fel mellőlem, és kikapja Harry kezéből a lányunkat.

- Hova rohansz? - csalódottan szólal fel a büszke keresztszülő, sem ő, sem Britanny nem értik a rohanását.

- Sok idő, míg rendesen be tudom kötni - Niall még mindig zavart, nem mer rám nézni, holott tudom, hogy tudja, figyelem minden mozdulatát.

És bár valóban őt nézem, igazából minden gondolatom akörül forog, vajon most épp mit titkol előlem annyira, hogy már ettől a kérdésemtől ilyen zaklatottá vált. Néha képes lennék eladni a lelkem az ördögnek, csak hogy egy röpke percre megértsem Niall gondolkodását, hiszen, ha ekkora jelentőséggel bír az az utazás, amit államtitokként kezel, egy nap kénytelen lenne elmondani. Akkor miért olyan nehéz időben szólnia, hogy ne érjen meglepetésként, hogy nélküle kell ébrednem és boldogulnom?

Akkor sem tudok meg többet, amikor visszaül mellém, csendben bekapcsolja az övet, amire még nem is figyelmeztettek minket, és türelmesen vár, összezárt térdekkel, a markában szorongatja a rágót. Felém nyújtja, de nemet intek. Nem kell semmi más, csak hogy legyen őszinte velem.