Where do broken hearts go? - Niall Horan FF [HUN]

52.

Eire

„Házon kívül töltöm az ebédet, bocsi". Érkezik az üzenet, és én azonnal tudom, hogy a mai napon magamra maradok. Britanny előszeretettel hívatja meg magát a leendő üzleti partnerekkel egy gyors ebédre, ami annak a jele, hogy nem csak a feltételek jók, de az ügyfél is megér egy pillantást. Az ő esetében pedig még ajtócsapkodásról sem lehet szó. Néha irigyeltem, hogy nincs senkije a szűk családot leszámítva, főleg, amikor én is kezdtem elveszteni az irányítást a magánéletem felett.

- Halihó – Mark szikrázó mosollyal toppan be, meg sem kérdezve, hogy bejöhet-e, vagy zavarhat-e. Kezdem megszokni.

- Szia – csak egy fél mosolyra futja, meg egy csálé integetésre. – Segíthetek? – megpróbálom megtartani a kedvességet a hangomban, ahelyett, hogy elküldeném, mert végtére is ő itt az egyetlen, aki néha megkérdezi, hogy érzem magam. Nevetséges! Rajta és Britannyn kívül mindenki csak elmegy mellettem egy köszönést kierőszakolva magából, Mark pedig, aki alig ismer néhány hete, napi szinten érdeklődik felőlem.

- Csak meg akartam kérdezni, hogy a drága főnököm nem kíván-e ebédelni? – lehervad a mosoly az arcáról, és csak a halvány emléke marad. -Egész nap ki sem jöttél, és korábban itt voltál. Eire, ez nem normális, jó lenne kimozdulnod.

Most erre mit mondjak? Mert hogy hangzana már az, hogy „hé, Mark, ezt beszéld meg a férjemmel, aki miatt nem alszom éjszakánként!" Szánalmas. Nem viselkedhetek így csak azért, mert nem utazhatok Niall után.

- Nem vagyok éhes – füllentek, Sonia felé pillantok, hátha ez eltereli a gyanút a hazugságomról.

- Rendben, akkor gondolom azért nézel ki úgy, mint akinek ingadozik a vércukorszintje, és azért iszol egész nap cukros üdítőket, hogy ne korogjon hangosan a gyomrod.

- Ne haragudj, de ehhez semmi közöd, Mark. Örülök, hogy aggódsz, de nem tartozom elszámolással feléd, és hidd el, elég nagy kislány már a te főnököd, hogy eldöntse, eszik ma, vagy sem – meg sem várom a reakcióját, csak mélyen a szemébe nézve, hűvösen küldöm el. – Jó étvágyat, Mark.

- Sajnálom, nem akartalak feldúlni – köszönés nélkül távozik, és ami a legmegdöbbentőbb, ettől rosszul érzem magam.

Szánalmasnak érzem magam, de néhány perc múlva a lányom, a telefonom és a táskám magamhoz véve indulok el a földszint felé, mindent úgy hagyva, ahogy van. Nem kapcsolom le a lámpát, sem a gépem, csak az a fontos, hogy utolérjem Markot.

- Ne haragudj – szuszogva érem utol őt, a folyosón lézengve várakozik. – Kezdjük elölről ezt a napot, Mark.

- Persze – kínosan mosolyog, az én gyomrom pedig összeszűkül, amiért most még hülyét is csinálok magamból. – Jajj, ne vágj ilyen arcot, nincs semmi baj, gondolom elég a stressz. Kínai? Vagy török? Nincs kedvem ma itt enni.

- Mindegy, csak el innen – fellélegzem, végtére is, nincs baj. De azért ott motoszkál a fejemben az, hogy a főnöke vagyok, nem biztos, hogy ki fogja mondani bármikor is azt, mit gondol valójában, meg persze Harry, aki bogarat ültetve a fülembe ejtette el az információit arról, hányan szeretnének a közelembe férkőzni. Nem kellett nagy dobra vernem a tényt, mimszerint elképzelhető, hogy egyedülálló anya leszek, és ezt csak a tekintetekből tudom leszűrni. Mióta Harry elviccelődött magában rajtam, mindenkit jobban megnézek, hátha tesz egy félreértelmezhetetlen utalást.

- Gyere, akkor mutatok egy helyet. Én nagyon szeretem, bár valljuk be, pár hónap elég kevés arra, hogy az ember ellátogasson London legjobb helyeire két meeting között, de szerintem ennél jobb nincs errefelé! – lelkesen indul el, az ajtóknál maga elé enged minket, és ha jönne velünk szembe valaki, óvatosan a karomban ücsörgő lányom közelébe teszi a kezét, hogy még véletlenül se ütközzenek nekem. De nem ér hozzám, amit értékelek.