Where do broken hearts go? - Niall Horan FF [HUN]

17.

Eire

Visszamászok az ágyba, Soniat pedig befektetem magam mellé.

- Jó reggelt, Gyönyörűm - megfogom a kezét, amit felém nyújt, és cuppanós puszit nyomok a tenyere közepébe. Gurgulázva nevetni kezd és csapkodni kézzel-lábbal, hogy csináljam megint. - Anya szépsége - ujjbegyemmel eligazgatom az összekócolódott tincseit. Hagyom, hogy forgolódjon, amíg fel nem sikerül tornáznia magát négykézlábra. Ügyetlenül gyűrögetni kezdi a takarót, ahol éri. Koncentrál, hogy megtalálja a legmegfelelőbb módját az elindulásra.

- Eh! - addig tekerek meg forog, míg el nem dől. Baromi viccesnek tartja azt, ahogy fenékre pottyan, ezért megismétli még jópárszor a dolgot.

Megnevettet, egy igazi művésznő, és szórakoztató, ahogy mindenféle fura hangot ad ki közben, hol nyög egyet, vagy sikkant, attól függően, mennyire élvezi az esést.

- Megnézzük mit csinált apa lent? - elkapja a karomat, és finoman csapkodni kezdi a bőröm. - Ne bántsd anyát- az ölembe húzom és össze-vissza puszilgatom az arcát. Kacarászni, lelkesen rugdalózni kezd, de csak addig, amíg fel nem veszem a karomba, akkor teljesen lenyugszik, és a vállamra hajtja a fejét. Már most érzem, hogy csurog végig rajtam a nyála, de nem zavar. Még ezt is imádom a lányomban, a nyálát, és a koszos pelenkáját, mert ő a részünk, és imádom figyelni, ahogy napról napra okosabb lesz, egyre többet tud, és a doktornőnél tett látogatásunk óta azt várom, mikor próbálja majd kimondani az első szavát, vagy mikor kezd el kibújni az első foga.

Soniaval az ölemben tehát lesétálok a konyhába, hogy felmérjem a kárt, de egy szénné égett szendvicsmaradványon, és a már félig kihűlt sütőrácson kívül csak egy üres bögrét találok, aminek az aljára odaszáradt a kávé.

- Na gyere, reggelizünk valami finomat - beültetem Soniat az etetőszékébe, hogy tudjam végezni a dolgom, de mielőtt elfordulnék tőle, a kezébe adom a dínós étkészletét, hogy játszhasson a kiskanállal és a kisvillával.

Egyre bátrabban tudom másra terelni a figyelmem, mert már elég biztosan tud megtartani kisebb tárgyakat a kezében, ráadásul az evőszereit nagy becsben tartja, puszilgatja, és nyávog nekik valamit az ő kis nyelvén.

Elmosogatom Niall hátrahagyott edényeit meg a bögréjét, és amíg Sonia reggelije melegszik, én is iszom egy hosszúkávét és keresek valami ehetőt a hűtőben.

Nagyjából egy óra alatt sikerül leküzdenem Sonia minden akadályát az etetésével kapcsolatban, és én magam is el tudok fogyasztani pár falatot reggeli címszó alatt.

- Elkíséred anyát dolgozni, Sonia? - nem tudom, pontosan mit fog fel ebből, de amikor már a gardrób előtt ácsorgunk, hadonászni kezd a blúzaim felé. - Azt vegyem fel? A rózsaszínt? Rendben, de ha anyád ronda lesz, rád fogom - belepuszilok a nyakába, amitől összébb húzza magát és megint kapálózni kezd.

Csak vasalás után döbbenek rá, hány gombot nem tudok már begombolni ezen a felsőn, úgyhogy ahogy van, lehajítom a földre. Pedig tisztán emlékszem arra, hogy néhány hete még jó volt rám, és kényelmesen le tudtam benne ülni, nem feszült a hátamon, és nem feszült a mellemnél meg a hasamnál.

Kirángatok egy fekete felsőt, ami nem tapad hozzám, hátha eltakarja az eltakarni valót, meg egy fekete farmert, és rekordsebességgel öltözök át, hogy minél gyorsabban fel tudjam öltöztetni Soniat utazós ruhába. A cipőjét és a kabátját lentről tudom csak összekaparni, de valahogy mégis sikerül két egészet kreálni magunkból, és végre valahára el tudunk indulni az irodába.

Bekapcsolom ugyan a rádiót, de egészen lehalkítom, hogy halljam, ha nyűgje van Sonianak útközben, ezért nyomasztóan csendesen telik el a lakásunk és a munkahelyem közti autóút.