Where do broken hearts go? - Niall Horan FF [HUN]

36.

Niall

Amíg várom, hogy Louis végre befejezze a bájcsevegést a feleségemmel, addig továbbra is meredten bámulom a tévét. Egyik videó követi a másikat, némelyiket fel sem fogom. Ed egyik régebbi dalánál figyelek egy rövidke percre, de felvillan a telefonom képernyője. Teljes nyugalommal nyitom meg az üzenetet, meg se nézve a feladóját, a szöveget látva azonban elbizonytalanodom, szükségem van-e erre?

Válasz nélkül hagyom, nem is foglalkozom vele, amikor pedig Louis berobban a nappaliba, széles vigyorral az arcán, úgy teszek, mintha nem történt volna semmi.

- Ha esetleg érdekel, a családod remekül van - elnyúlik a kanapé egyik felén. - A kaja megérkezett már?

- Nem - eltűnődöm, vajon melyikünk rendelte meg végül, de kisvártatva a csengő is megszólal, tehát Louis nem csak a családomról, de a korgó gyomromról is gondoskodik.

Felpattanok, és Louist megelőzve sietek ki a futárhoz, és a kínai kaja illatára magától nyílik a pénztárcám. Gyorsan fizetek, és már a lakásba vezető úton kinyitom az egyik dobozt. Megcsap a meleg édes-savanyú illatú gőz, és hirtelen sokkal de sokkal jobban érzem magam.

- Liamék nemsokára itt lesznek. Most indult el Harryért - Louis vidáman cseveg, mire a nappaliba érek, addigra meg már ott van két pár evőeszköz és két hideg sör.

- Na hát akkor egészségedre - elosztjuk a dobozokat, koccintunk, és szinte egy szó nélkül enni kezdünk, de úgy, mintha éheztettek volna minket eddig.

A többiek megérkezése után már nem igazán csinálunk semmi mást, csak elvonulunk aludni, vagy erősen koncentrálunk, hogy ez sikerüljön. Én személy szerint csak vergődöm, nyitott szemmel fekszem és nem merek nagyon mocorogni, nehogy felkeltsek valakit, mert akkor beszélnem kell mindazokról a dolgokról, amik ébren tartanak.

Jobb híján a mobilom nyomogatom. Két üzenetet is megválaszolatlanul hagytam, az egyik Zayntől, a másik Eire telefonjáról érkezett. Hát persze, gondolhattam volna, hogy ugyan én vagyok mindenek elrontója, a bunkó Niall Horan, de Eire sem semmi. Épp csak kiteszem a lábam az otthonunkból, ő máris odahívja Zaynt és kettesben jól szórakoznak. És ez akárhányszor megfogalmazódik bennem, a féltékenységtől őrülten dübörögni kezd a mellkasom és mozdulatlanul, némán dühöngök.

Amikor megszólal az ébresztésem, szinte azonnal kikapcsolom. Nem is aludtam igazán, csak lehunyt szemmel feküdtem, hogy ha valaki fel is ébredne, ne találjon engem éberül lézengeni.

Válaszolnom kellett volna Eire sms-ére, de most még nehezebb volt megtenni, mint bármikor máskor.

Befordulok a fal felé még néhány percre, kedvem lenne tüdőkapacitásom teljes egészével üvölteni, rugdosni, de nem teszem meg, mert tudom, hogy nem vezet sehova, mindenkit felkeltenék vele és Louis sem örülne, ha tönkre tenném a lakás ezen részét. Szóval igyekszem tényleg visszafogni magam, és végeredményben egész jól megy, mert addig rá sem kérdeznek a gorombaságom okára a többiek, amíg le nem szállunk az LAX-en.

A hosszú repülőút alatt végig egy-egy ficakban ücsörgünk, időnként elnyúlva fetrengünk, de semmiképp sem viselkedünk úgy, mint szoktunk. Egyikünk sem érzett különösebb késztetést arra, hogy egymás szavába vágva sztorizgassunk az elmúlt hetek történéseiről. Mert valljuk be, Jeff temetésén kívül nem történt semmi említésre méltó, arról pedig a legkevésbé sincs kedvem beszélni.

Ha rá gondolok, kiráz a hideg. Újra látni Eire arcán a csalódást, hogy ő igyekezett, Meredith mégsem értékelte, sőt, csak még jobban a perifériára száműzte a családomat. Szörnyű, de egyben valahol megkönnyebbültem. Komolyan tartottam attól, hogy ha kibékülnek, vagy valamennyire rendeződik a kapcsolatuk, akkor elég egy nagyobb vita, és a feleségem eltűnik Londonból a lányommal, egyfajta családegyesítő kényszerből fakadóan visszaköltözik Dublinba. Így viszont talán megkímélhetem magam jónéhány felesleges idegeskedéstől.