Where do broken hearts go? - Niall Horan FF [HUN]

24.

Eire

Telefonnal a kezemben ülök a fürdőszoba padlóján, és erős késztetést érzek, hogy megérintsem a képernyőn a "hívás" opciót. Vissza kellene hívnom őket, elmondani, hogy mennyire sajnálom, és hogy néha hiányoznak. Elmesélni, mi történt az elmúlt tíz évben, elmondani, hogy van egy lányom, aki már kilenc hónapos, elmondani mindent, amit csak tudok az anyaságról, büszkélkedni, hogy megérzem, mi a baja, meg tudom különböztetni, mikor sír a fogai miatt, vagy mert éhes. Elmondani, hogy valójában jó anya volt, és meg kéne köszönnöm, hogy felneveltek, de tudom, ez csak azért kívánkozik ki belőlem, mert a tudatalattimat agyonnyomja az érzés, hogy apa már nincs többé. Nem fogja meghallani az unokája első szavait, már nincs lehetőségem kibékülni vele, hogy a mellkasára omolva sírhassam el a bánatom, és nem fogok többé kint éjszakázni vele a teraszunkon, Nem mintha sűrűn megtettük volna, de azért akadt néhány alkalom, amikor több órán keresztül megálltuk veszekedés, és kiabálás nélkül. Ilyenkor keserű Guinesst ittunk üvegből, és a csendet csak akkor törtük meg, ha apának egy eget rengető kérdése volt: Mikor hagysz már fel az életed rombolásával? Nevetés közben csuklom a sírástól, egyszerűen nem vagyok kész arra, hogy meghaljon. Még nem, mert annyi mindent akarok mondani.

A földszinten történtek és az anyám hívása ide-oda taszít, hol az egyik, hol a másik miatt érzem azt, hogy a padlóra dobnak vagy falhoz vágnak. Fáj, de mégis jól esik. Niall azonnali együttérzése, az ölelése, és hogy gondolkodás nélkül beleegyezett az utazásba hirtelen sokkal többet ad hozzá a fájdalmamhoz. A karjai között megint úgy éreztem, bármi is történik majd, meg fog tudni védeni. Ha nem miatta, vagy magam miatt, hát akkor Soniáért, és ez a legfontosabb, nem csak most, de mindig.

- Eire? Minden rendben? Odabent vagy? - halkan kopog, óvatosan.

Meg akarok szólalni, de csak most döbbenek rá, mennyire nehéz is valójában.

- Igen, persze - ellököm magam a faltól és felkapaszkodok a mosdó mellett. Felrántom a csapot, hagyom zubogni céltalanul a hideg vizet, mintha kezet mosnék, de hozzá sem érek.

- Jól vagy? - annyira fél, én meg annyira dühös vagyok. Legszívesebben visszakérdeznék, hogy szerinte jól lehetnék-e az apám halálhíre után, de tudom, mire érti, és valójában igen, remekül érzem magam. Ezért elzárom a csapot, megtörlöm az arcom, hogy ne legyen könnyes, és otthagyom minden bajom magam mögött. A telefonom zsebre vágom, és kilépek a folyosóra.

Hosszú idő után először szembenézek minden problémámmal, és kimondok mindent, ami a hajam alá szorult.

- Niall, tudom, hogy most azt hiszed, minden bonyolult lesz, vagy szomorú. De én tényleg jól vagyok, főleg úgy, hogy tudom, jössz. Mert akkor biztos minden rendben lesz, mert....rendben kell lennie. És amíg Sonia és te mellettem vagytok, nem számít mennyit veszekszünk, mert az anyám nem ér el idáig, és apa...- mély levegőt veszek, felemelt ujjal próbálom összeszedni magam, hogy ne tudjon közbeszólni - ...nem vagyok biztos abban, hogy jobban tudna hiányozni, mint most, mert tudom, hogy még vagy 10 évig nem megyek haza Dublinba. De ettől semmi sem változik.

- Csak attól félek, hogy veszekedés lesz megint - ujjbegyei épp csak megérintik az enyémet, de mégis olyan, mintha villám csapna belém. Még annál is erősebb, mint az az érzés volt, ahogy szétestem egy rövidke percre és ő ott volt, hogy elkapjon, magához öleljen, és egyben tartson.

- Nem érdekel. Mondjanak bármit, nem érdekel. Csak el akarom temetni tisztességesen az apám, és lezárni mindent. Lemondok mindenről, nem kell az örökség, sem a lakásom, semmi.

- Jól van - hirtelen azt sem tudom, mit csinálunk, vagy mikor lettünk ilyen bátrak, de amint előrébb dőlök, két keze magától nyílik szét, hogy a hátam mögött összefonódjon. Bátran, szégyenkezés nélkül karolom át én is, és meglepődöm, amikor sikerül őt körbeérnem.