Where do broken hearts go? - Niall Horan FF [HUN]

12.

Niall

Az idill pontosan addig tart, amíg be nem megyünk Zayn londoni lakásába. Pontosabban a helyre, ami valamikor az volt, mostanra viszont már csak kívülről hasonlít rá. Az előszobában már elfog a rosszullét, a torkom szorongatni kezdi a stressz, szédülök, és rámzúdul minden emlékem, ahogy először belépek ide.

Akkor még minden a legnagyobb rendben ment köztünk. Emlékszem a csupasz, fehér falakra, a bútorokra, amik üresen, még félig becsomagolva álltak a fal mellé állítva, Zayn temérdek rendelt kaját pakol ki, és mi öten itt ülünk, ahol most a fekete bőrkanapé van, a földön, székeken, és arról beszélünk, mit fogunk csinálni, ha végre elkészül a ház. Elképzeltük, hogy mi hol lesz, ebéd után nekiálltunk pakolni, asztalokat, székeket hurcoltunk az étkezőbe, átpakoltunk mindent a végleges helyére. A mi művünk volt az a ház, még festettünk is, és természetesen takarítottunk. Lehet, hogy nem voltunk profik, de nem is az volt a cél, hanem az, hogy együtt csináljuk, és ahogy Louisét, úgy terészetesen Harry, Liam és Zayn lakását is segített mindenki berendezni. Egyedül én voltam az, aki sosem vett nagyobbat, újabbat, drágábbat, mert azt hittem, mindörökre egyedül maradok, így hát maradtam annak a barátnak, akinél eléldegélhet bárki néhány napig, amíg nem költözhető a sajátja. Zayn is nálam kanapészörfözött, majdnem két hétig lakott velem. Akkoriban mindketten mások voltunk, esténként videojátékokkal játszottunk, hajnalig ébren voltunk, beszélgettünk. Nevettünk azokon, akik felszínessé, elérhetetlenné váltak a siker miatt, mert mi tudtuk, hogy ez velünk nem fordulhat elő, hiszen inkább előbb, mint utóbb, de visszarángattuk volna a másikat. Zayn volt az egyik legjobb barátom. Tudott minden apróságomról, még azt is, melyik fogkrémet utálom, és miért van állandóan bekapcsolva a kávéfőzőm. Szóval tényleg mindent megosztottam vele. Ismerte a legnagyobb félelmeimet, a bezártságot, a magányt. Minden nap bíztatott, hogy egy napon megismerem azt a lányt, nőt, aki igazán megérdemel majd, persze ezt sosem hittem el neki. S lám, én lettem az első, aki fejest ugrott az életbe, Eire után hirtelen történtek az események, mára pedig apa vagyok. Igaza volt, mert nekem már van valaki, aki a mindennapjaim csodája lehet, feltéve, ha nem csúszik ki a kezeim közül.

Apa, férj, zenész, Niall, egy szemétláda, szerető, kívülálló, ír, kedves, magányos, családos, példakép. Mind vagyok egyszerre, jelenleg pedig ideges és szorongó.

- Nagyon szótlan vagy - lök oldalba Liam, és amikor feleszmélek, látom, hogy Eire Soniaval az ölében beszélget Zaynnel, és megpróbálja kordában tartani az eleven kislányt, hogy az ne kaparássza Zayn alkarját.

- Csak elgondolkodtam - megrántom a vállam, és egy bíztató mosolyt követve leülök végre a társaságunkhoz.

Attól, hogy minden, de tényleg minden megváltozott ebben a házban, csak még inkább pocsékul érzem magam. Eltűntek a plakátok, képek, a szedett-vedett dohányzóasztal. Helyette minden tágas lett és nagyon letisztult. Egy apróságon azonban megakad a tekintetem. Olyan erősen vonzza a figyelmem, hogy szinte elnyel. Nem hallok, és nem is látok semmit ezen kívül. Az esküvői meghívónk az, feltűnő fehérsége szinte világít a sötét bútoron. Ez azért jól esik, ezek szerint még nem vált abszolút semmissé a barátságunk számára, de a rossz érzés ismét előbújik valahonnan a tudatalattimból, amikor észreveszem Louis apró, szurkáló pillantásait, miközben Zayn mesél valamit a zenélésről Liamnek.

- Mind járjuk a saját utunkat, pontosan ezért örülök annak, hogy itt vagytok - kiráz a hideg attól, ahogy végignéz rajtunk. Nem mi járunk külön utakon, hanem ő, egyedül ő, és ezt pontosan tudja. Évek teltek el úgy, hogy még csak nem is hívott fel, nem váltottunk egy pár szót sem, olyannyira, hogy még csak nem is válaszolt a születésnapi üzeneteimre. Már amikor írtam, ugyanis hamar feladja az ember, ha úgy érzi, feleslegesen töri magát.