Where do broken hearts go? - Niall Horan FF [HUN]

60.

Niall

Fáradt vagyok.

Kimerültnek érzem magam, mintha minden éjszaka feleslegesen aludnék, ugyanis minden egyes nap megerőltető, több energiám veszi el, mint amennyit a pihenés ad. De megéri. Tudom, hogy egyszer csak eljön a napja annak, hogy befejezzük ezt, és akkor nem leszek zombi, élvezni fogom az életem, ami csak az enyém, és azoké, akiket jobban szeretek mindennél.

Az órámra nézek, még csak reggel fél hét van. A ház csendes, az ágy mellettem teljesen üres, és hideg. Nem foglalkozom azzal, menyire nehéz, kimászom az ágyból, hogy a még félig üres konyhában ücsörögjek még néhány percet, mielőtt elindul a nap.

Kávét és reggelit csinálok, bekapcsolom a tévét, hogy szóljon valami a háttérben. A híreket már egy óriási szendviccsel a tányéromon hallgatom meg, és döbbenten figyelem, mennyi szörnyű dolog történik a világban, amíg én kényelmesen elhelyezkedve a kanapén kezdem a napot.

Pontban nyolckor megszólal a csengő, majd' kiugrik a szívem, de amilyen gyorsan csak tudom, összeszedem magam, és rohanok a kaputelefonhoz. Nem gondolkodom, fölösleges, tudom, ki az és mit hozott, ráadásul az ablakból figyelve látom, ahogy a költöztető cég autója elfoglalja a kocsibejárót. Hosszan nyomom a gombot, amíg a kapu ki nem nyílik, hogy beállhassanak az udvarba.

Amikor meglátom a rengeteg dobozt, elfog a hányinger, és hogy még mindig mennyi munka van ezzel a hellyel. Hogy az emeleten még festék szag van, a fürdőszobában nincs meleg víz, mert valami megint nem jó, hogy az ablakok porosak és még mindig van olyan helyiség, ahol sem a padló nincs lerakva, sem a falak nincsenek lefestve. Végeláthatatlannak tűnik, és már csak alig pár hét maradt a turnéig. Ennél idegesebb talán még sosem voltam, de a legrosszabb talán nem is az, hogy egyedül kell megküzdenem mindezzel, hanem hogy nem tehetek ellene semmit, és csalódást fogok okozni magamnak és mindenkinek, akinek eddig azt mondogattam, mennyire kézben tartom a dolgokat.

Kimegyek az udvarra, hátha hasznossá tudom tenni magam, de még félúton sem járok, amikor a telefonom villogni és rezegni kezd.

Eire az, így inkább visszamegyek a házba, és kitámasztom a készüléket, hogy mindent jól lássak.

- Sziasztok - integetek a kamerába rögtön, és mosolyogva figyelem, ahogy a lányom gondosan maga felé fordítja az anyja telefonját.

- Te beszélsz apával, Kincsem? - Eire hangját csak a háttérből hallom. Jó kedve van, mint mindig, amikor felhív, de félek, hogy ha egyedül van, vagy nem beszélünk, akkor korántsem így érez.

- Igen - jelenti ki Sonia határozottan, és ellentmondást nem tűrve fordul felém, én pedig teljes mértékben neki szentelem a figyelmem. -Nézd papa, kiesett egy fogam - közelebb hajol és vicsorogni kezd. Valóban, az alsó fogsora hiányos lett, és egy jókora szünet van most ott, ahol eddig egy édes kis fogacska volt.

- És kaptál valamit a Fogtündértől? - a kérdésemre felkapja a mobilt, és szaladni kezd a szobájába.

Ott is mindenhol csomagok vannak, dobozok, de az ágya továbbra is tele van mindenféle játékkal, plüssállattal és egy kis dobozkával.

- Mama azt mondta, ezt ő küldte, mert nem sírtam amikor kiköptem - elsöpör egy tincset azzal a kezével, amiben a telefon is van, ezért egy rövid időre csak valami sötét, sistergő valamit látok. Addig is, amíg nem látom újra, hangosan nevetek azon, hogy ez a kislány tetőtől talpig hercegnős, pasztell ruhákban járkál, és úgy szokott köpködni, mint ahogy én sem tettem soha, és Louisnak hála naponta több órán keresztül képes rúgni a bőrt.

- Szívecske, lassabban - azt veszem észre, hogy olyan reflexeim lettek, mint az anyjának, és mióta megy, beszél, hadonászik, egyedül eszik és magának önti a tejet a reggeli müzlire, ez fontos, mindig ki kell hangsúlyozni, ha valakivel találkozunk, szóval amióta már ilyen nagy lány, állandóan a frász kerülget, hogy egyszer valamit magára borít, vagy elvágódik a padlón, amikor van valami olyan a kezében, amivel megsértheti magát. Arról pedig nem is akarok hallani, hogy biciklire ül, amíg nincs itt velem.