Where do broken hearts go? - Niall Horan FF [HUN]

11.

Eire

Sokkal korábban felkelek, mint szeretnék. A derekam, a nyakam, az egész hátam sajog. Mindkét lábam zsibbad, ettől nehezebben tudom kihajtogatni magam a fotelból, és akárhogy próbálkozom, sűrű szitkozódások közepette egyenesedek fel.

Szükségem van néhány mély levegőre, a szemem dörzsölgetésére és a férjem látványára az ágyamban, hogy rájöjjek, valóban megtörtént mindaz, amire emlékezhetek. Harry szavai, és Niall hozzám fűzött utolsó gondolatai, mielőtt mély álomba zuhant volna, emlékeztetnek arra, hogy muszáj lenne néha kicsit pozitívabban gondolkodnom, elvonatkoztatnom azoktól a túlexponált aggodalmaktól, amik csak vitát generálnak. Ám mindemellett ott van az is, hogy pont azért volt ilyen szókimondó, ártatlan, és érzékeny, mert ivott. Ivott, pedig kettesben volt a lányunkkal, és akár történhetett is volna valami. Ez az egy, amit sosem tudnék elfelejteni. Túlságosan is féltő anya vagyok, de nem bánom. Sonia az egyetlen gyermekem, jogom van szeretni, túlfélteni, és védeni. Ha kell, hát a saját apjától, esetleg magamtól.

A noteszom felkapom a földről, megvizsgálom, de nem esett baja. Akarok írni bele valamit. Késztetést érzek arra, hogy a gondolataimat szavakká formáljam, az sem zavar, ha ez bizonyíték lesz, esetleg később felhasználják ellenem. Muszáj megtennem, de itt csak a fotelbe tudnék visszaülni, ám pusztán a gondolatától újra fájdalom nyilal belém, így hát kénytelen-kelletlen a nappaliba költözöm. Nem szeretek túl sok időt itt tölteni egyedül, mert sokkal tágasabb, mint a vendégszoba, és egyáltalán nem érzem magam biztonságban hosszútávon. Nem tudok elbújni senki és semmi elől.

Victoria kérésének, és az akaratomnak eleget téve kinyitom a naplónak szánt füzetet, de csak bámulom az üres oldalakat. A nappaliban heverő fecniken próbálgatom a tollakat, melyik fog a legszebben, vagy melyik nem fekete, de amikor hallom Niall motoszkálását, azon nyomban a díszpárna mögé rejtem a bizonyítékokat. Nem akarom, hogy megtudja, elkezdtem, mert engedély nélkül beleolvasna, aminek ki tudja milyen vége lehetne, különösképp ha kerülnek bele újabb információk. De továbbra is tombol bennem a vágy, hogy azért írjak a tegnapról.

- Nem láttad a táskám? - megdöbbentő természetességgel kerül elő Niall fél óra semmittevést, és egyetlen egy leírt félmondatot követően. A higgadságom megőrzöm, pedig szívem szerint folytatnám a veszekedést a felelőtlensége miatt.

- Melyiket? - pillantok fel egy pillanatra, de csak annyira hogy ne kelljen túl sokáig tartanunk a szemkontaktust.

- Amiben a golf cuccom van - kicsit kioktatónak érzem, mintha tudnom kellene, épp mire gondol.

- Nem. Gondolom ott van, ahol hagytad - nagyon bánt, hogy még csak nem is mond semmit. Nem kér bocsánatot, még csak magyarázatot sem ad a viselkedésére, semmi. Egyedül az foglalkoztatja, hogy mikor indulhat el golfozni.

- Épp ez az, hogy nem tudom - csapkodni kezd, hepciáskodni, mindezt úgy, hogy óriási rumlit hagy maga után.

- Ezt egy kicsit finomabban is lehetne - felpattanok, a noteszt hanyagul a kanapéra dobom, hogy még időben kivehessek mindent a férjem kezéből. - Tedd le, Niall.

- De hol van a táska? - idegesen túrja a haját, csak rángatózik, mint egy hisztis kölyök.

- Fejezd be, kérlek - az előszobai szekrényre mutatok, ahol bizony ott lóg a piros-kék sporttáska. - Csak ki kellett volna nyitnod a szemed.

- Ja, kösz - egy másodperc alatt ott terem, el sem köszön. Felkapja a kulcsait, és elviharzik.

Meredten nézek utána, hiszen értetlenül állok a történtek előtt. Ennyit érdemlek? Sem egy köszönöm, sem egy bocsánat? Dühömben ökölbe szorítom a kezem, úgy állok tovább tehetetlenül a nappali közepén, és észre sem veszem, hogy a körmeim a tenyerembe mélyednek. Apró, félhold formájú nyomokat hagy maga után, de nem fáj.