Where do broken hearts go? - Niall Horan FF [HUN]

15.

Eire

A Brittanyvel való beszélgetésünket követően még hosszú ideig fent maradok a búvóhelyemen. Mozdulatlanul, néha felsóhajtva ücsörgök és Britts szavain gondolkodom, hiszen igaza van! Nem dönthetek semmiről sem úgy, hogy nem raktam helyre a gondolataim, a tetteimnek ugyanis súlya van. Nem váltogathatom az álláspontom napi szinten, a hangulatomnak megfelelően. Nem hangoztathatom, hogy képes leszek megmenteni a házasságom, ha percek múlva a váláson gondolkodom, és megkérdőjelezem az egybekelésünk szükségességét.

Egyszerű tehetetlenségből játszottam el a gondolattal, de minél többször futtatom le a lehetőségeim logaritmusát, ízlelgetem a szót, annál logikusabbnak tűnik. Amiről szó van, az pedig egy feltételes válás. Egy tökéletes szerződés, egy motivációs forrás, ami segíthet túllendülni az apróságokon, hogy igazán a lényegre koncentrálhassunk. Drasztikus változást hozhat, de az nem feltétlenül rossz. Sőt. Lehet, hogy segíteni fog, és végre boldogok lehetünk. Nem csak, én hanem mindketten, a férjem is. Akárhogy csűröm-csavarom, ez egy jó megoldás lehet számunkra. Hiszen megpróbáljuk, teszünk érte, de ha nem megy, vagy közös megállapodással feladjuk, abban az esetben mindenféle harag nélkül elválhatunk, sérülések és komolyabb baj nélkül. Szeretem őt, de pontosan emiatt van szükségünk erre. Azt szeretném, ha szépen lenne vége, ha véget kell vetni mindennek.

Megmagyarázhatatlan megkönnyebbülés árad szét a mellkasomban, mert komolyan hiszek abban, hogy ez a mi megoldásunk. Megcsillan előttem a remény, hívogat és részegít. Egészen más boldogságot érzek, mint mikor mellette feküdtem, vagy könnyedén, gördülékenyen tudtunk beszélgetni, megdícsért, vagy Victoriánál megpróbálta tartani bennem a lelket.

Összekaparom a megmaradt bátorságom és büszkeségem, és egy üres papírra leírom mindazt, ami eszembe jut.

60 nap. Ennyit adok magamnak és Niallnek, ugyanis két hónapnál tovább nem bírom így, ebben az állapotban. Vagy nagyon gyorsan változtatunk a dolgainkon, vagy kénytelenek leszünk külön utakon folytatni. A mi érdekünkben.

Legalábbis én ezt mondogatom magamnak, hogy ne kezdjek a könnyeimben fulldokolni a levegőhiány miatt.

Ajtócsapkodásra figyelek fel, és az ablakhoz lépve látom, hogy Louis menni készül. Elhúzom a függönyt, így jobban látom, mikor hajt el, de lebukok. Felnéz, de csak egy rövid pillanatra,majd mutogatni kezd valamit Niallnek, feltűnik a középső ujja, de végig vigyorog. Nem feszeng, lazának tűnik, mikor kinyitja a kocsinak is az ajtaját, és mielőtt beülne, integetni kezd. Felém!

Riadtan rántom vissza a levendula színű organzát, és hevesen dobogó szívvel lépek hátrébb. Szánalmas, hogy erre sem vagyok képes, egy barátni köszönésre, több méter távolságból, falakkal és hangszigetelt ablakkal elválasztva, miközben arra készülök, hogy ultimátumot adjak életem szerelmének.

Niall

Ugyanazzal a dermedt, jéghideg pillantással néz rám, mint aznap éjjel, amikor kidobáltam a kacatjainkat a teraszon. Azzal a különbséggel, hogy most egymással szemben ülünk, köztünk az ébenfekete étkezőasztal, teljesen üresen. Csak a gondjaink hevernek rajta, a széthullott házassásunk és az aggodalom.

- Niall, én - remegő hangon kezdi el újra, de nem akarom hallani. - Figyelj rám, kérlek!

- Miért csinálod ezt? - büszkén viselem még a könnyeimet is, mert ez is én vagyok, a férfi, aki siratja a boldogságát.

- Nem azt mondtam, hogy már holnap költözzünk szét. Én sem akarom, de ha úgy jobb, akkor egyszer muszáj lesz - nem mozdul, de érzem, hogy a közelemben nyugszik. Egy helyben ülünk, mégis vannak mondatok, amik eltaszítanak minket a másiktól, és van olyan is, ami közelebb hoz. Eire remekül forgatja a szavakat, így hol ölel velük, hol a falhoz vág.