Where do broken hearts go? - Niall Horan FF [HUN]

54.

Niall

Zayn távozása után lelassul az idő, és hirtelen szakad a nyakamba az, hogy egyedül vagyok. És tudom, hogy ez volt az egyetlen kikötésem, hogy ne utazzon utánam a feleségem, mert egyedül akarná végigcsinálni az egész repülést Soniával, tudom, hogy az egész procedúra csak hatalmas nyűg lenne, és nem várhatom el tőle, most azért mégiscsak jól esne, ha itt ülne mellettem, fogná a kezem, és vigyázna rám. 

Így hívta legutóbb is, amikor kórházban kötöttem ki: vigyázott rám, amíg én teljesen kábán motyogtam az altató hatása miatt. És akkor is, amikor elkezdtem bicegni, gyógytornára járni, és először lépcsőztem. Ott állt mellettem, együtt tettük meg a lépéseket, most pedig egy óceán választ el tőle, és legszívesebben a falba verném a fejem, amiért ilyen hülye vagyok. Itt lenne a helye. Mellettem. Velem.

Óvatosan kitakarom a bal lábam, hátha nem kezd el sajogni a hűvösebb levegőtől. A könnyített gipsz szorít és kényelmetlenül nyomja is a térdhajlatomat, mégis olyan kellemesen ismerős az érzés. Jó tudni, hogy éppen most milyen fázisokba fogok lépni, vagyis legfeljebb sántikálni. Tudom, mi vár rám, hogy hamarosan hideg vízbe ültetnek, hogy elkezdhessem mozgatni a műtött térdem is, aztán egész nap sétáltatni fognak egy futópadon, és naponta vizsgálni fogják a szalagjaim. Aztán lassan el fogom hagyni a mankót, és néhány hónap gyógytorna után újra futhatok és ugrálhatok, játszhatok önfeledten Soniával, emelgethetem és nem kell körültekintően, idegesítően lassan, egyesével lépkedve lépcsőznöm, a korlátba kapaszkodva. 

Elkeserítő, hogy amíg a velem egy korúak még a saját gyerekük születését sem élték meg, én már a nyugdíjas korosztály problémáival küzdök, és igazán ahhoz lenne kedvem, hogy látványosan szenvedjek, sajnáltassam magam, csak hogy egy kicsit jobban érezzem magam mások kioktatásától. 

A mobilom kezdem szorongatni, ki- és belépek minden alkalmazásba, többször is, de semmi sem köti le a figyelmem eléggé. Olvasgatok, végigpörgetem néhány ismerősöm oldalát, válaszolgatok azokra az üzenetekre és jókívánságokra, amik így hirtelen szembejönnek velem: persze már mindenki tudja, hogy mi történt. De ezt sem élvezem sokáig, megunom a dolgot, ráadásul egyre nehezebben viselem az állandó fekvést. Ülő helyzetnek a legnagyobb jóindulattal sem hívható pózba tornázom fel magam, az ágy támláját próbálom minél inkább derékszögbe emelni, de egy ponton túl még az eddiginél is kényelmetlenebbé válik a dolog. Pedig teljesen abban a hitben heverésztem itt napokig, hogy ennél rosszabb már úgysem lehet, viszont most már tudom, hogy tévedtem, ez pedig felbosszant. Visszább engedem magam, hogy ne fájjon olyan veszettül a hátam, és engedem, hogy felülkerekedjen a józan eszemen a nyughatatlan Niall, és eldöntöm, hogy a magam ura leszek, ha már ekkora tapasztalatom van a műtétet követő lábadozás átvészelésében.

Többek között ezért lenne szükségem Eire jelenlétére, hátha ő képes lenne lebeszélni engem az épületes marhaságról, vagy segítene benne.

Szóval szűk egy héttel a műtétem után épp arra készülök, hogy két lábra álljak egyedül, amikor az orvosom idegesen ront be.

- Mr. Horan, mit művel?

- Hello doki! Nos, sétálok - rántom meg a vállam, és folytatom a hadműveletet. A jobb lábam már a földön van, nekifeszül a padlónak. Kicsúszok az ágy szélére, szigorúan ügyelve arra, hogy a bal lábam a megfelelő pózban maradjon. Így már elérem a mankóimat. Egy pillanatra megállok a mozgásban, mielőtt megragadnám őket, és az orvosomra pillantok. Rosszalóan ingatja a fejét, de hiába a keresztbe tett kar és a szúrós tekintet, fejével rábök a mankókra, és arra sarkall, folytassam.- Mi járatban? Jó hírek? - beszélgetést kezdeményezek, és közben a tanult módon feltápászkodom, és boldogan nyújtogatom az ép lábamat. Jól esik végre úgy beszélgetni, hogy nem csak a fejem tudom az illető felé fordítani, hanem teljes testtel képes vagyok irányt változtatni, és még a vérkeringésem is visszaáll a normális, megszokott rendszerébe, zsibbadás és kényelmetlen tompaság nélkül a derekamnál. Ilyenkor úgy érzem, a levegő valahogy jobb, édesebb, és a vértestek az ereimben örömükben táncra perdülnek.