Where do broken hearts go? - Niall Horan FF [HUN]

57.

Eire

Meglepően kipihentnek érzem magam, amikor magamhoz térek. A nyitott ablakon beszűrődő zajok megerősítik bennem, hogy javában zajlik már kint az élet, de egyáltalán nem zavaró, pedig jócskán eltér az otthon megszokottól.

A telefonomra pillantva meglepődök, ugyanis az első, amit meglátok, hogy este 7 óra van. Egy percig zavartan ülök, aztán eszembe jut, hogy hol vagyok, és rögtön számolgatni kezdek. 11. Los Angelesben még csak délelőtt 11 van.

A szívem majd' kiugrik, és úgy, ahogy vagyok, a kényelmes utazós göncömben kitáncolok a folyosóra. Hallgatózom, és követem a nappaliból érkező beszélgetést.

- Jó reggelt, Csipkerózsika - Louis az éjszakai mosolyát viseli, Britanny és Harry viszot valamivel nyúzottabban ücsörög egy-egy bögrével a kezükben.

- Sziasztok - zuhanok le közéjük, és elfogadom a felém nyújtott kávét. - Köszönöm.

- Hogy aludtál? - mielőtt válaszolnék Louisnak, gyorsan beleiszom a feketémbe.

- Jobban, mint ahogy utaztam - egy félmosoly kíséretében bököm ki. - Sonia alszik még?

- Már megint alszik - javít ki a legjobb barátnőm. - Reggel 8 előtt fent volt, de visszaaludt, miután engem kirángatott az ágyból.

- Miért nem szóltál? Felkeltem volna! - nem az a baj, hogy Brits kelt fel hozzá, csak bűntudatom támad.

- Te? Egy kirobbanó világháborúra sem ébredtél volna fel - vereget vállon Harry.- Szerinted nem mentem be hozzád?

Megszeppenve utánzom le a szemben ülőket, és csak szorongatom a bögrém, miközben azon gondolkodom, vajon mikor váltam ilyen rossz szülővé? Mikor lettem az a felelőtlen anya, amilyen sosem akartam lenni? És mikor jön el az a pillanat, amikor valamit jól csinálok?

- Ne haragudj - szó szerint elszégyellem magam, és a lehető legkisebbre húzom magam össze.

- Ugyan Szivi, kimerült vagy. Nincs baj, csak cukkollak. Tudod, hogy bármit megtennék a keresztlányomért, és ha fel kell kelnem, hogy megnyugtassam, akkor örömmel! - Tudom, hogy komolyan gondolja Britanny, de ettől függetlenül egy fikarcnyit sem lett jobb, továbbra is bűntudatom van, amiért más pesztrálja az én gyerekem. Az anyja vagyok, és kötelességem mellette lenni.

- Na, mielőtt teljesen kinyírjátok a hangulatot, öltözzetek, foglaltam asztalt ebédre - átveszi Louis az irányítást, és mindannyiunkat terelgetni kezd, hogy öltözzünk fel valami normális göncbe és vegyük fel az amerikai tempót. Itt ugyanis nincs kényemes várakozás a taxira, mindenki legalább háromszor olyan gyorsan megy, akár gyalog, akár autóval van, türelmetlenek, és baromi sokan vannak.

Pezseg az élet, Los Angeles ilyenkor rosszabb, mint képzeltem, a sok ember idegesít, pláne, hogy majdnem minden második járókelő az arcunkba bámul, gyanúsan méreget, vagy leszólít minket.

- Ez mindig ilyen? - érzem, ahogy elönt a stressz, a szorogás és hogy legszívesebben egy láthatatlanná tévő köpeny mögé bújnék, pedig Louis teljes testével véd engem.

- Néha rosszabb. De ne félj, mindjárt vége - megszorítja a kezem, és int a sofőrnek, hogy ide álljon, elénk.

Miután mind a négyen bepréselődünk a sárga taxiba, valamivel jobban érzem magam, de az emberundorom továbbra sem hagy alább. Hiába a lelkesedés, hogy hamarosan ismét együtt lesz a csepp kis családunk, nem érzem azt, hogy elárasztana az indokolatlan- vagy hát nagyon is indokoltnak tekinthető - boldogság. Egyszerűen megrekedve érzem magam, és szükségem lenne egy olyan pofonra, amitől helyreáll végre a gondolkodásom, felnyitja a szemem, és rájövök, hogyan lehetne a visszájára fordítani mindazt, ami bennem van. Hogy ne csak perceken, pillanatokon keresztül érezzem azt, hogy rendben vannak a dolgok, hogy végre valahára kiszoríthassam a gondolataimból a sötétséget, és sikerüljön túllépnem mindenen. Tényleg nem kérek sokat magamtól, de amint látszik, még mindig nem vagyok képes teljesíteni mindezt.