Mese Habbal

😦

Igazán igyekeztem, ám szinte meg sem látszott hogy neki álltam a takarításnak. Utálok itt lenni, hiányzik az apám, és a szabadság. Ami fura, hogy kaptam enni. Mármimt főtt ételt ehettem ebédre. Ami azért érdekesebb, már az amúgy is irracionális helyzetben, mert egy farkas vajon hogy főz? Oké hogy beszél, de mancsokkal főzni? Nem hiszem. Vendég látóm ma sem mutatkozott be, ám nem bánom igazán. A szobámban pihentem, amikor kaparászást hallottam az ajtómnál.

- Nyiss ajtót!- hallottam meg morgó Herold hangját. Tettem ahogy kérte.- Öltözz át! Együtt vacsorázol őnagyságával.- jelentette ki, majd megláttam a mellette pihenőruhát.

- Nem lenne illendő mekérnie?- bosszankodtam azon, hogy mekkora egy bunkó is lehet.

- A szolgája vagy, nem kell kérnie tőled semmit. Teszed amit mond.- mondta majd elment.

Remek.
Végül aztán csak felöltöztem, és lementem az étkezőbe. Egy hatalmas asztal volt megterítve, sok felé ételell. Idegesen tördeltem ujjaimat, várva hogy megismerjem azt a valamit, ami rabszolgájává tett.

- Ülj le!- szólt rám egy ismeretlen, mély rekedtes hang. Egy pillanatra még levegőt is elfelejtettem venni. - Azt mondtam, ülj le!- mondta újra, kicsit idegesebben.

- Rendben, csak kérhetné kedvesebben is!- mondtam miközben leültem. Nem láttam sehol, pedig elég közelről szólt a hangja.

- Hogy merészeled megmondani, hogy hogy viselkedjek a saját házamban?- ordibált velem. Rettenetesen megijedtem hatalmas hangjától, amibe még az asztal is beleremegett. Félelmemben lehunyt szemem, nem mertem kinyitni. Hallottam ahogy leül az asztalhoz.- Egyél!- morogta. Kinyitottam a szemem de, felnézni nem bírtam. Remegő kezekkel kezdtem neki a vacsorámnak.

- Láthatom még valaha az apámat?- kérdeztem bátorságot gyűjtve.

- Nem.- vágta rá szinte egyből.

- Meg fog ölni?- tettem fel egy igen fontos kérdést.

- Igen.- válaszolt őszíntén. Szívem hevesen vert, és testem remegett.

- Mikor?- hajtottam le a fejem.

- Tőled függ. Ha sokat kérdezősködsz ez lesz az utolsó vacsorád.- emelte meg megint a hanját. Könny szökött a szemeimbe, és nem bírtam tovább enni. Igazából, pár falatnál több amúgy sem ment le a torkomon. Próbáltam ránézni de, a sötétségben ült.

- Az én nevem Bell. Magát hogy hívják?- kérdeztem de, fel nem néztem.

- Nem kérdeztem. Evésre használd a csinos kis szádat!- förmedt rám, megint.

- Elment az étvágyam.- álltam fel az asztaltól.

- Tiszteletlen kis fruska. Tedd le a csinos kis segged arra székre! Nem mondtam hogy elmehetsz.- csapott az asztalra.

- Nem tisztelek egy olyan személyt, aki nem tisztel viszont.- feleseltem újra. Elfordultam, hogy indulok, aztán meghallottam hogy felállt az asztaltól. Nagy hanzavarral rohant hozzám. Szinte éreztem a halál szagát. Aztán megéreztem dühös lehelletét a hátamon. Remegtem az ijedtségétől, azt hittem megöl de, nem ez történt.

- Még senki sem mert velem így beszélni, és ezután te sem fogsz.- mondta, viszonylag nyugodtan. Megfogta a kezem de, neki nem egyszrű keze volt, hanem mancs szerű, nagy karmokkal. Lassan maga felé fordított,ám a szememet lehunytam.- Nézz rám!- utasított. Kimérten nyitottam ki szemeimet, és lassan vezettem fel rá a tekintetem. Nagy volt. Egy fejjel magasabb, és vagy háromszor annyi kiló, mint én. Fel volt öltözve régi fajta ruhákba, bár mindenütt szőr borította. Arcán agyarok virítottak, ám szemei emberiek voltak. De még milyen emberiek, gyönyörű kék szemei.  Viszont, ahogy apám mondta, az egy szörny. Még mindig a szememmel vizsgáltam külsejét. Értetlenül nézett rám, és hátrált el, elengeve engem. -Mért nem sikítasz, vagy futsz el?- kérdezte idegesen.

- Nem tudom.- suttogtam magam elé.

- Nem félsz tőlem? Nem rettegsz?- üvöltött, amitől összerezzentem.