Mese Habbal

🌹

5 évvel később.

- Jess, hogy vagy?- kérdem Aurora kórtermébe lépve.

- Jól szia. Hoztam virágot.- állt fel az ágy mellett lévő székről.

- Ma is meséltél neki?- érdeklődtem.

- Hát persze.- mondta vigyorogva.- Tudod hogy minden nap mesélek egy kicsit az életéről. Most viszont megyek. - veszi kézbe a táskáját. Elköszönünk,majd elmegy. Jess 2 év alatt teljesen felépült. A lányokkal egy edzőtermet nyitottak, most is oda siet.
Leülök, békésen alvó lányom mellé, és megfogom a kezét.

- Kicsit sajnálom, hogy én nem tudok neked mesélni arról hogy miken mentünk keresztül, hogy mennyit nevettünk. Fáj hallani, amikor Jess mesél neked ilyeneket. Sajnálom hogy így kellett élnünk,de ha felébredsz, tudom bepótolni nem lehet,viszont megpróbálom. Nagyon szeretlek.- mondtam,és ekkor nyílott az ajtó. Az orvosok,és néhány rezidens jöttek vizitelni.

- Ő itt Aurora Rose Jennkins. 5 éve autóbalesetet szenvedett,azóta kómában van.- mondta a főorvos a hallgatóknak. Elég sok mindent mondott nekik,ám nem figyeltem,mert az egyik fiú feltűnően döbbenten nézte a lányom.- Valami baj van?- kérdezte a fiút az orvos.

- Nem. Mindössze hihetetlen, hogy egy ilyen fiatal lány 5 éve fekszik kómában, és mégis ilyen csodálatosan szép.- magyarázta el,majd jegyzetelni kezdett. Amikor elmentek,a fiú még egyszer megnézte Aurorát.

Minden nap ma is fájó szívvel,de haza kellett mennem. Nap mint nap reménykedve alszom el,mert érzem hogy fel fog ébredni,csak nem tudom melyik nap lesz az a nap.

Reggel bementem a rendőrségre,mert hogy ott dolgozom nyomozóként. Vicces nem? Napi feladataim elvégzése után,a kórházba mentem,mint minden nap.

- Mit keresel itt? Ki vagy te?- kérdeztem a fiút, aki a lányom ágyánál ült. A rezidens fiú az.

- Elnézést már megyek is.- sietett,de megfogtam a karját.

- Ne siess úgy. Érdekelne hogy ki vagy,és miért vagy itt!?- mondtam ellentmondást nem tűrő hangon.

- Én.. csak.. Rose... Ismerem őt.- mondta,mire értetlenül néztem rá.

- Ki vagy és honnan ismered a lányom?- kérdeztem.

- Fülöp Prichard a nevem,és a lányát a farmunk közelében ismertem meg. Akkoriban ott élt,és azt mondta talált gyerek,ezért nevelei három nő.-magyarázta el a lányomat nézve.- Nem tudtam miért nem jött többé a találkozókra.- nézett rá szomorúan. Ez a fiú szerette a lányom,látom rajta,és talán még most is.

- Megengedem hogy bejárj hozzá.- mondtam, és ezzel sikerült meglepnem.

- Köszönöm.- mondta.

Innentől kezdve minden nap láttam a lányomnál,és minden nap hozott neki egy szál rózsát. Paul kicsit aggódott,de sikerül megnyugtatnom, hogy ez a fiú nem akar rosszat.

Egy nap együtt mentünk be a férjemmel a kórházba. A szobához érve,ahogy már megszokhattam, Fülöpöt vettük észre. Hallottuk hogy valamit mond Aurorának,így nem zavartuk meg. Igaz fél füllel hallgatóztam.

- Úgy hogy még 5 évig rezidens leszek, és csak aztán orvos.- ezután csend volt,így benéztem. A lányom ágyán ült,ránézett.- Még nem mondtam,pedig egy ideje idejárok,de szeretném most elmondani. Hiányoztál. Kerestelek téged, mert elloptad a szívem. Kérlek ébredj fel! Szeretlek téged. - a szívem ellágyult és csak mosolyogtam. Láttam hogy közel hajol, és csókot lehel szájára. Ezt csak én véltem romantikusnak,mert Paul azonnal a szobában termett, és a falhoz szorította a srácot.

- Mit képzelsz te mit csinálsz? Pervez beteg állat.- mondta hangosabban, mint ahogy kéne egy kórházban.

- Paul. Ne csináld ezt! Hagyd a fiút! - fogom a kezét. - Ha valaki meglátja vége a karierjének.- győzködöm.

- Kik maguk?- hallunk meg egy gyönyörű,ám rekedtes hangot. Mind egyből felé fordulunk. Aurora felébredt.