Mese Habbal

😊

A születés napom reggelén, elköszöntem bátyáimtól. Lelkemre kötötték vigyázzak magamra, és még sötétedés előtt érjek haza. A legidősebb bátyámnak persze idén sem tetszett, hogy a városban kóricálok, egyedül. Ám ilyenkor, bár az én születésnapom van, mindenkinek hozok valami apróságok. Hapci bátyámnak, új ruhazsebkendőt, szundinak, aki folyton álmos kávét, tudornak a legokosabbnak egy új könyvet, vidornak, aki mindig boldog egy újabb csecsebecsét, mert bármit hozok, ő örül neki, szendének a kedvenc csokiját, morgónak a kedvenc italát, míg kuka bátyám, aki anyánk halála óta nem beszél, papírt, és ceruzát hozok, mert bár a hangját nem használja, rajzolni szeret.

Ahogy a városba értem, már észre is vettem, ma valami más. Rend van, és szinte minden lakó, még a szomszédos falvakból is itt vannak. A királyi őrség körbe jár, figyel, és mintha többen is lennének terepen. Valami lesz ma? Furta az oldalam, a kíváncsiság, így a kedves Hilda nénihez mentem, aki mindig friss kennyérrel várja, vásárlóit.

- Szervusz lányom. Már vártalak. Boldogságos születésnapot neked!- adott át egy finom illatú, friss, ropogós zsemlét, ajándékba.

- Köszönöm Hilda. Mi ez a nagy felhajtás ma?- érdeklődtem kedvesen.

- Az ifjú II. Fülöp herceg tiszteletét teszi a pórnép közt. Már egy hete bejelentették.- mondta el az idősödő asszony.

- Így már minden világos.- mosolyogtam. - Haza felé még beköszönök, de most megyek, vásárolok néhány dolgot. Mégegyszer nagyon szépen köszönöm a zsemlét.- indultam el a téren. Amikor már majdnem minden megvolt, hatalmas csend lett. Csak a lovak lépteinek hangját lehetett hallani. Nem volt kétség, a herceg érkezett meg. Meghúztam magam amennyire csak lehetett.  Elindultam vissza Hilda nénihez. Gondoltam, majd ott kivárom a felhajtás végét. Kezemben a kosorammal, vágtam át a tömegen. Alig választott el pár méter a célomtól, amikor megbotlottam, és hasra estem, a kosaram tartalma pedig szét hullott. Amilyen gyorsan csak tudtam, elkezdtem összeszedni a vásárolt holmikat. Éreztem, hogy szinte mindenki engem néz. Aztán egy kezet vettem észre, ami a cuccaimat segített összepakolni. Amikor végeztünk, egy gyors köszönömmel leakartam rendezni, ám amikor felnéztem, két gyönyörű szempárral találtam szembe magam, amik egy sármos, mosolygós archoz tartóztak. Az arc nem volt másé, mint a hercegé. Levegőt is alig kaptam, de amikor kezét nyújtotta, hogy felsegítsen, a testem magától mozdult, és elfogadta.

- Köszönöm a segítségét hercegem.- hajoltam meg.

- Szívesen segítettem.- mondta, és nem láttam arcát, mert nem mertem felnézni sem, úgy éreztem mosolyog. Ezután az őrei, figyelmeztették, hogy indulniuk kell, mert a népe számít a jelenlétére, így tovább ment.

Amivel elmaradtam azt még beszereztem, majd útnak indultam haza felé. A városkapun kívül jártam, amikor valaki egy lóval, mellém vágtatott.

- Mielőtt eltűnne örökre, megtudhatom a szépséges nevét?- kérdezte ugyan az a mosolygós arc, ami a herceg tulajdona.

- A nevem Margaret Von Waldeck.- árultam el.

- Gyönyörű név társul, a gyönyörű archoz.- bókjától egész testem lángolt, arcomra pir szökött, ezért tekintetem a földre szegeztem.

-Hercegem, tudja hogy veszélyes őrség nélkül elhagyni a város falait.- szólította meg egy őr, mire én is felkaptam a fejem, bár a herceg leintette a férfit.

- Hamarosan újra látjuk egymást.- mondta ezt már a szemembe nézve, és talán egy ígéretnek szánta.

Halihó

Egy ajándék rész, csak mert ilyen nagy örömmel fogadtátok az előzőt. 😘