Mese Habbal

😵

Maurice

A lányom eltűnt mire felkeltem. Reméltem hogy nem odament, ahonnan távol akarom tartani. A kocsi nem volt sehol, így gyalog eredtem utána. Tudtam merre kell mennem, hogy szörny kastélyhoz érjek, ám az út eltűnt. Nem találtam, nem tudtam hogyan tovább. Bolyongtam az erdőben naphosszat de, semmi nyom nem volt. Féltem, nagyon ideges voltam, mert Bell azzal a szörnnyel volt. Tudtam, hogy a kisvárosban a kutya sem hisz majd nekem de, nem láttam más kiutat, szólnom kellett nekik. A segítségüket kellett kérnem.

- Kérem, figyeljenek rám!- álltam fel egy ládára. Folyt rólam a víz, aggódtam, féltem, és izgultam. Ujjaim tördelve szóltam az emberekhez.- A lányom eltűnt.- mondtam hangosan.

- Biztos elege lett belőled.- kiabálta be valaki.

- Nem. Egy rettentő szörny rabolta el. Agyarai vannak és karmai.- kezdtem el mondani de, az emberek nevetni kezdtek rajtam.

- Hagyjátok! Folytasd!- lépett elő James, a városunk legtiszteltebb  tagja.

- Eltévedtem az erdőben nem rég, és egy kastélyt találtam, amiben egy szörny lakik. Megakart ölni, majd azt mondta vigyem el neki a lányom, akkor életben hagy. Nem tettem. Elakartam küldeni innen, és feláldozni magam. Ám reggelre a lányom eltűnt, és most nem találok vissza a kastélyhoz. Segítsetek rajtam kérlek!- sírtam el magam.

- Szóval azt állítod, hogy egy veszélyen szörnnyel találkoztál, és az életben hagyott? Szerintem, amikor eltévedtél, beütötted a fejed, és elmesélted ezt Bellnek, mire ő lófuttában menekült el tőled. Megbolondult ez a férfi, lehet megölte a saját lányát.

-Nem.- kiáltottam közbe.

- Most pedig ilyen mesékkel áll elő, hogy ne bűnhődjön bűneiért de, nem hiszünk neki. Zárkába vele! Egy hetet kapsz öreg, hogy bevalld bűnöd, és felakasztunk!- szólni sem volt időm, elkaptak és bezártak.

Kyle

A szemembe nézett, és nem futott el, vagy kiabált félelmében. Soha senki, nem mert a szemembe nézni. Egy embernek sem volt bátorsága, visszaszólni nekem. Be kell vallanom, megrémültem ettől a lánytól, ami nem illő hozzám. Játszadozni akartam vele, mint a többi kis csitrivel. Aztán azt kérte hogy tiszteljem, ha azt akarom hogy tiszteljen. Kinek képzeli magát? Ki ő, és miért nem tudok a közelébe menni? Mért nem tudom bántani mint a többit? Nap mint nap mosolyogva, énekelve, és néha táncikálva jár a folyosókon. A többi nő, sírva kiutat kutatva járt kelt a kastélyban. Ez a lány más, kedvelem, és ez idegesít, mert ő egy ilyen szörnyet sosem fog szeretni. Hogyis szerethene bárki is? Undorító vagyok. Mindig is az voltam, még akkor is, amikor emberi külsőm volt.

Apám halála után, én léptem a trónra, és az összes cselédemet megerőszakoltam, kivéve egyet. Az a lány, ocsmány volt. Egy nap, bejött este hozzám. Ledobta ruháit, majd azt mondta.

- Önkét adom neked magam, mert tiéd a szívem. - undorodva néztem rajta végig.

- Kinek kellesz te? Takarodj innen!- fordultam háttal neki.

- Szóval nem kellek neked? Nem kéred az érző szívemet, mert rusnya külső fedi? - egy tapodtat sem mozdult.

- Takarodj, vagy megöletlek!- mordultam rá.

- Tessék csak, inkább leszek halott, mint egy szívtelen, undorító szörny cselédje.- mondta magabiztosan, felemelt orral. Kihúztam a tőrőm a tokjából, és megindultam felé.- Átok szálljon rád, és hűn szertő szolgáidra!- motyogta mielőtt odaértem, és elvágtam volna torkát. Holtan esett össze, majd elsötétült a világ. Amikor magamhoz tértem, ebben a testben voltam. Ahogy a hű embereim is, farkas vagy majom bőrben. Alig maradtak mellettem tízen, a többiek ember bőrben menekültek előlünk. Ebből tudtam meg kik szerettek igazán, és ki volt álszent. Állattá váltam, szörnyé, és elkezdtem úgy is viselkedni. Aztán megjelent Bell, aki megváltoztatott mindent. Már az, hogy a szemembe nézett megérintett.