𝘖𝘶𝘳 𝘴𝘵𝘰𝘳𝘪𝘦𝘴

|A szivárványos esernyő|

|Min Yoongi szemszöge|

A kórházból kiérve, sóhajtva rohantam végig a lucskos utcán. Minden tiszta víz volt, a csatornák nem tudták bekebelezni azt a litermennyiséget, ami az égből leszakadt. Irritáltan haraptam alsó ajkamra, hogy visszafogjam a káromkodásaimat. Természetesen, ebben az időjárásban kellett lerobbannia az autómnak. Rá vagyok kényszerülve a buszozásra, de ha éppen úgy dönt a tömegközlekedési iroda, hogy lemondja a járatokat ebben az időben, akkor sétálnom kell. Már csak a hóvihar hiányzik és teljes az életem.

Válltáskámat ledobtam a buszmegálló előtti padra és amíg vártam, elrendeztem magamon az öltözékem, hogy valami melegséget nyújtson. Kabátomat jól becipzároztam, bár ez sok melegséget nem adott, tekintve az anyag vékonyságára. Fekete-fehér kockás sálamat felhúztam egészen az orromig, ami már jegesre fagyott, sapkámat pedig megerősítettem a fejemen, hogy ne fújja le a szél. Szememet forgatva emeltem vissza vállamra a táskát, s vártam a buszt.

A hideg szél oly annyira csípte az arcom, hogy apró könnycseppek keletkeztek szemem sarkában. A lábam már annyira fázott, hogy megmozdulni nem bírtam ezért csak álltam ott a cudar időben, próbáltam nem a borzasztó hidegre gondolni, de nem ment. Nagyon fáztam. Rajtam kívül senki nem volt az utcán. Hát persze, melyik vad barom mászkálna ilyenkor... rajtam kívül. Az autók sorban suhantak el előttem a forgalmas utcán, fényszórójukból néha rám vetült a világítás, ami sikeresen el is vakított. Éppen a hatalmas panelházakat csodáltam, mikor egy korombeli férfi állt mellém, az úttestet bámulva. Kicsit magasabb volt nálam, kapucni takarta haját. Olyan zöld kórházi maszkot viselt, mint amilyenekkel én szoktam dolgozni. Csak egy esernyő volt a kezében semmi más, szabad kezét zsebre tette, majd hirtelen rám nézett. Ijedten kaptam el fejem.

- Melyik buszra vár? - kérdezte halk, rekedt hanggal.

Visszafordítottam tekintetem a - feltételezem - beteg férfira. Alig láttam arcát, csak két szemét, melyek vörösek voltak. Valami fertőző betegsége lehet... hátráltam egy lépést.

- Én... az... egyesre - válaszoltam, majd ezzel le is zártam beszélgetésünket, mert nem volt kedvem tovább beszélgetni egy fertőző emberrel.

- Az ma nem jár. Nem hallotta? - mondta ismét rekedt hanggal, majd köhögött párat utána, én pedig még egy lépést hátráltam - Az út, amelyiken jönne, le van zárva, ezért nem küldik ki. Jövő hétig nem is fogják, úgy tudom.

- De jönni fog! Jönnie kell! - toporzékoltam, kicsit kellemetlenül éreztem magam mellette.

Furcsa volt, hogy ha egyszer fertőző beteg, kint mászkál az utcán, csak így, ilyen időben. Nem igazán rajongok a betegségekért. Hipochondriás vagyok, ami a saját nyelvünkre fordítva beteges rettegés a betegségektől, ami ironikus, mivel egy kórházban dolgozok. Nem mondanám magam előítéletesnek, de egyszerűen nem tudom elfogadni az olyan fertőző emberek jelenlétét, akik tudomást sem vesznek arról, hogy általuk más emberek is betegek lehetnek. Kellemetlenül érzem magam a közelükben. Ezért sem dolgozom az ilyen fertőző osztályokon. Soha nem is közelítem meg.

Eleredt az eső... felnéztem az égre, s egy hideg csepp esett az orromra. Visszanéztem az úttestre, majd az órámra. Már három perce jönnie kellett volna. Sóhajtottam, s végiggondoltam, amit a baktériumtanya mondott. Tényleg nem fog jönni. Én meg sétálhatok egyedül haza a hideg, esős estében. Elkezdtem az esernyőm után kutatni, de öt perc felesleges keresgélés után rájöttem, hogy a lakásomban hagytam.