𝘖𝘶𝘳 𝘴𝘵𝘰𝘳𝘪𝘦𝘴

|...| 3

Yoongi alacsony volt, de szélesek voltak a vállai. És kényelmesek. Mindenképpen kényelmesek. A tavasz éjféli idő nem volt túlságosan hideg, de olyan meleg se, hogy kellemes legyen. A kifakult, kék hajú fiún mindössze egy óriási fekete pulcsi volt, mely piciny testét fekete lyukként kebelezte be, olcsó, szakadt farmernadrágján pár fényes lánc lógott, fehér tornacipőjével pedig a talajon dobolt türelmetlenségében, vagy csak mert fázott... ezt még Taehyung se tudja. Tae, akinek göndör, ezüst fürtjei félig szemébe lógtak, eltakarva egyik szemöldökét. Még egy kis sminket is elfelejtett felrakni, mielőtt eljött otthonról a vasútállomásra. Alapozó azért beleférhetett volna, bár kit érdekel, nem lesz ennél szebb és amúgy is, kit érdekel a külső? Egy csíkos garbónyakú hosszú ujjú felső volt rajta, még Yoongitól kapta egyik karácsonyra, fölötte pedig egy szakadt farmerkabát, amit még talán valamelyik turkálóból szervált magának. Nadrágja kicsikét Yoongiéhoz hasonlatosan szét volt szaggatva a térd résznél, de ezen nem voltak láncok. Bokájánál kicsit fel volt húzva, így megvillogtatva két fekete.fehér csíkos zokniját és Vans cipőjét. Persze, minden második gyerek így nézett ki az egyetemen... Sőt, az egész világon, de kit érdekel. 

- Mikor jön a vonat? - Yoongi mély, rekedt hangja szakította meg a néma csendet a vasútállomáson. Nem volt ott rajtuk kívül sok ember, csak egy söprögető öregember és pár idősebb asszony táskákkal a kezükben, messze tőlük, akik egy padon egymásnak dőlve pihegtek. 

- Amikor... kedve van - mosolygott Taehyung kényelmet keresve az idősebb vállán, egészen addig mocorogva, míg már combjaik is összeértek. 

Yoongi halkan nevetve nézett mellette ülőre, majd egy szó nélkül vissza a sínekre. 

- Mi bánt, Tae? - kezét óvatosan a másik combjára helyezte, s lassú mozdulattal simított rajta.

- Nem tudom... semmi és minden. 

- Semmi és minden, huh? Igen tág területet választottál problémádnak. 

- Nem választottam. Csak fáradt vagyok.

És Yoonginak nem kellett elmagyarázni milyen értelemben. És ő se mondta neki nemes egyszerűséggel, hogy "akkor menj aludni". Ez nem ilyen... ez nem ilyen egyszerű. Nem Taehyung teste fáradt, hanem a lelke és ezt ő megérti és megpróbál segíteni, de nem mindig a szavak a megfelelő válaszok egy ilyen helyzetre. Kezét a fiatal lábáról a vállára helyezte, majd átkarolta nyakát és még közelebb húzta magához. Mert ilyenkor ez kell. Nem ezer meg egy szó arról, hogy miért érdemes élni és hogy ő miért különleges. Hanem csak valaki. Egy ember, az érintés, a szeretet érzete és nem a magyarázata. Hiszen azzal mire mész? Bárki mondhatja azt, hogy szeret, de csak páran tudják éreztetni ezt veled. És hogy Yoongi szereti-e Taehyungot? Valamilyen szinten biztosan. Az most nem érdekes milyen szinten, a lényeg, hogy szereti és itt van.

Taehyung majdnem megengedett magának egy meggyötört könnycseppet, ám pont ekkor pöfögött be a jármű egy gyenge sípolással a végén. Tae és Yoongi felkelt a padról, egyenesen fel a fedélzetre. Jegyekkel nem foglalkozva elfoglalták a legkényelmesebb helyet, amit találtak, az egyik fülkét, ahol a székek kartámaszát le lehet hajtani, majd egymás mellé ülve várták az indulást. 

- Hova megyünk?

- Ahova visz minket a vonat... - mosolyodott el Tae, fejét visszahajtva barátjára. 

A vonat lassan el is indult, hátrahagyva a halványan megvilágított állomást és elsuhant az éjszakába. Yoongi hunyorogva nézett ki az ablakon, majd vissza Taehyungra, kinek keserédes mosoly pihent az arcán, várva, hogy megszólaljon, tétován. Nem merte kinyitni a száját, pedig nincs mit szégyellnie. Itt van Yoongi és Yoongi meghallgat. 

- Hyung... akarod tudni mi a baj?

Az idősebb csak bólintott egyet és gyengéden a másiknak döntötte fejét.

- Annyira... annyira egyedül érzem magam. Mintha nem lenne senki más rajtam kívül e világon, aki megért. A pokolba, még magamat sem értem meg! Rengeteg, rengeteg embert ismerek és szeretek, de egyikőjük sem olyan, aki megért. Nem tudnak velem miről beszélni, nem lenne közös témánk. Én más vagyok. Nem szeretek beszélni a problémáimról, csak azokkal, akik közel állnak hozzám, de még a szüleimnek se mondok el semmit, nem hogy valaki másnak. Nincs senkim, nem lesz soha senkim, mert igazából senki nem szeret. Ott vannak a srácok. Imádom őket, nagyon jó arcok, de nem az én világom. Ők túl... tökéletesek erre a helyre. A kapcsolataikkal, a tanulásaikkal, az egyiknek még a problémái is olyan tökéletesek, hogy be nem áll a szája a bajairól. És mi van, amikor megszólalok? Semmi! Semmi, mert kurvára nem érdekel senkit, hogy nekem mi a bajom, vagy éppen örömöm. Nem szeretek az embereknek beszélni a gondjaimról, de már annyira elfáradtam. És fáj... 

Taehyung oldalra nézett és látta, hogy egyedül ül a fülkében, száját összeszorítva próbálta visszatartani könnyeit, majd kissé dacosan az ablakra kapta a tekintetét és kinézett az égboltra. Értelmetlen az egész, mi? Hiszen azok az emberek, akiket szeretsz és azt hiszed a legjobb barátaid, egyszer úgyis elhagynak, bármi történjen... akármennyire szeretnéd, ha újra az életed részévé váljanak, nem fognak... és talán ez fáj a legjobban. 

Min Yoongi 2010 április másodikán hagyta el Koreát.

__________

just a vent writing :) 
címet is lusta voltam adni, de nem érdekel.
Hamarosan hozok normális részeket, ígérem, de ez most kellett. Sajnálom, akinek esetleg csalódást okoztam, lehetséges, hogy ez a három rész majd egyszer törlésre kerül.