𝘖𝘶𝘳 𝘴𝘵𝘰𝘳𝘪𝘦𝘴

|Vihar Elöli Búvóhely|

|Min Yoongi szemszöge|

Soha nem szerettem a nyarat. Mindenki színesnek, kalandosnak, viccesnek és vidámnak találta, de nekem nem jelentett semmit. A nyár csak egy évszak volt számomra, ahogyan a tél, az ősz és a tavasz is. Mégis, ahogy megfigyeltem, úgy tűnt, sokan jobban kedvelték a nyarat, mint bármely másik évszakot. Ilyenkor a barátok együtt szórakozhattak anélkül, hogy egy dolgozat miatt kellett volna aggodalmaskodniuk. Ilyenkor önfeledten adhatták ki magukból a gyülemlő szabadságvágyat. Mindenki táborokba és a tengerpartra ment. Én azonban soha nem éreztem így. Nem akartam táborba, se strandra menni. Nem akartam az utcán futkosni, hogy jól érezzem magam. Sehova nem akartam menni. Mert sehova nem tudtam menni.

Lassan négy éve, hogy nem tudok járni. Tizenhárom éves korom óta nem tudok felkelni a tolószékből. Sokan nem kedveltek mozgássérültségem miatt, ezért nem voltak barátaim. Persze, az iskolába mindig megkaptam azokat a nézéseket. A szánalom nézéseket. Senki nem akart bántani, de a közelembe se szívesen tartózkodtak. Kellemetlen volt, de nem csak nekik. Borzasztó érzés másnak lenni. Amíg mindenki két lábon áll, én egy nyamvadt gurulószékben ülök. Nyomasztó és magányos. Egyedül éreztem magam, egészen a mai napig is. 

Június harmincadika... Hamarosan július, és még mindig nem csináltam semmi produktívat a nyáron. Főleg csak a szobámban voltam és az ablakon át néztem a hátsó kertünket. Hallgattam a fák lágy szuszogását a kellemes nyári szellőben, a madarak fecsegését, a bogarak halk zümmögését. Ha nem tudsz mit kezdeni magaddal, sok mindenre felfigyel az ember. Például arra, hogy a szomszéd szereti megbámulni anyukám, mikor éppen odakint napozik. Vagy például, hogy minden nap, pontosan délután ötkor fut el egy macska a cseresznyefánk mögött,  hogy hazarohanjon az etetési időre. Ezek a dolgok úgy amúgy egyáltalán nem foglalkoztatnának, de nyár van. Nyáron pedig nem megyek ki. Nincs az az Isten. 

Nagyokat pislogva néztem ki az ablakon továbbra is, mikor halk kopogásra lettem figyelmes. Fejemet gyengéden hátrafordítva bámultam az ajtót és lassan visszaszámoltam. Három, kettő, egy... anyám benyitott egy tállal a kezében. 

  – Yoongi, meghoztam a vacsorádat!

Bólogatva fordultam vissza az ablakhoz és tovább bámultam a kilátást. Már tudom is mi lesz a következő gondolata...

  – Nem szeretnél holnap kimozdulni kicsit, szívem? Nem akarom, hogy egész nyáron idebent ülj, amíg a többiek olyan jól szórakoznak!– hangján hallani lehetett a csalódottságot, mert jól tudta a válaszom. 

  – Nem, anya. Nem akarok kimenni, ahol látnak. A végén csak elrontanám a kedvüket a bénultságommal. – hajtottam le fejem, immár fadeszkából készült padlómat kémlelve. Nem akartam a szemébe nézni, látni a szomorúságát. 

  – Ez esetben nem engedem, hogy a szobádban maradj. Büntetést kapsz. Holnap el kell kísérned a boltba. Kötelezően! – hangsúlyozta utolsó szavát. 

Nagyot sóhajtva forgattam szemeim. Tudtam, hogy ebből már nincs kiút. Előbb-utóbb úgyis kirángatott volna a barlangomból. Bólintottam egyet, majd megvártam, míg végre elmegy. Azonban egy kicsit még bent maradt a szobámban. Éreztem fájdalmas tekintetét a hátamon, ami lassan a tolószékre csúszott. Irritáltan mordultam egyet, amire végre meghallottam cipői csoszogását, végül pedig az ajtó gyengéd becsukódását. Én szeretem az anyám. Mindenkinél jobban. Tudom, hogy csak jót akar nekem, szeretné, ha én is olyan boldog lennék, mint a többi korombeli. De mégis hogy lehetnék, ha nem tudok járni? 

A hajtókarikákat megforgatva indultam el hátrafelé, lassan az íróasztalom elé gurultam. Elővettem egy könyvet a fiókomból   – az egyik kedvencemet, Edgar Allan Poe Hollóját –, s ágyamhoz gördültem, lassan átsegítve magam a kényelmesebb ülőalkalmatosságra. Annyira elmerültem a sorokban, észre se vettem, hogy szemeim arcomhoz tapadtak és már nem voltam képes tovább fent maradni. A betűk sokaságát sötétség váltotta fel, következő emlékem pedig már csak az, hogy anyám mézédes hangja kelteget.