𝘖𝘶𝘳 𝘴𝘵𝘰𝘳𝘪𝘦𝘴

|Csoda|

Taehyung soha nem hitt a csodákban. Pontosabban nem is az a helyzet, hogy nem hitt benne, egyszerűen csak fölöslegesnek tartotta ennek a gondolatát. Semmi nem következik be csodaként, keményen kell dolgozni érte. A szülei sem csak úgy csodaszerűen varázsolták az asztalra az ételt neki, amikor kicsi volt. Dolgozniuk kellett érte.Egyszóval nincsen olyan dolog, hogy csoda. Ha lenne, Yoongi nem ott lenne, ahol most van.

Yoongit emlegetve, ő sem egy csoda volt. Sokkal inkább sors. Sorsszerű, hogy találkozott Taehyunggal. Jött az első vallomás, a csók, az összeköltözés. Ez mind nem a véletlen műve, ennek így kellett történnie. Az életüknek össze kellett fonódniuk és Taehyung nem is lehetne ennél boldogabb. Yoongi mellett élni az életét két éve. Az a zsémbes, de egyben gyengéd és gondoskodó fiú. Akiről soha nem mondanád, hogy esténként kézben kell ágyba vinni, mert mindig belefeledkezik a teendőibe. Akiről soha nem gondolnád, hogy egy jó reggelt puszi elmaradása miatt hisztérikus rohamot tud kapni. Akiből soha nem néznék ki, hogy együtt van Kim Taehyunggal. De őket soha nem érdekelte a sok gúnyos megjegyzés, amiket többnyire a barátaik hangoztattak viccből.

- Fúj, mindjárt csókolóznak... Undorító! - nevetett Hoseok, Yoongi legjobb barátja még régebben, mikor csak pár hete voltak együtt.

Vagy Taehyung másik kedvence, amikor saját testvére nevette ki őket.

- Tae, nem mondod, hogy azzal a gyilkos tekintetű, mogorva Min Yoongival vagy együtt, aki múltkor szó szerint majdnem fellökött az egyetem bejáratánál, mert véletlenül nekiütköztem és szétszóródtak a kottái!

De két év sok idő és azalatt mindenki hozzászokott Yoongi hangulatingadozásos önmagához. Taehyung pedig az első pillanattól fogva tudta, hogy ő az igazi. Abban a percben, amikor Yoongit megpillantotta az egyik üres teremben csukott szemmel, beleéléssel zongorázni egy gyönyörű darabot. Ahogy pillái arcához tapadtak és még figyelnie sem kellett a hangszert, hogy pontosan eltalálja a hangokat, mert érezte, hogy helyesek. És Taehyung érezte, hogy érzései helyesek...

A kórházba járás mindig is émelyítő volt Taehyung számára. Anyjára emlékeztette. Az a keringő gyógyszer és fertőtlenítő illat egyvelege marta az orrát és rossz emlékek lepték be gondolatait. Soha nem felejti el, ahogy az orvosok cserben hagyták az anyját. A segítőpultnál ülő hölgyhöz sétált, akinek a haja egy hatalmas kontyba volt kötve, pufók arcát jobban kiemelve.

- Segíthetek? - kérdezte hatalmas vigyorral az arcán, miközben óriási műkörmeivel az asztalon dobolt.

- A... barátomhoz jöttem. Az egyik közeli barátomhoz, Min Yoongihoz - mosolygott vissza rá Taehyung kicsit zavarodottan. Koreában meg kell válogatnod az embereket, akikkel megosztod a nemi irányultságod.

- Min Yoongi... Igen, 209-es terem, második emelet. Itt a a látogatói kártya - nyújtotta át a hölgy az ezüstös műanyaglapot, amivel be tud lépni az említett szobába.

Táskáját vállán megigazítva búcsúzott el a nőtől, majd egyenesen felsétált a lépcsőkőn a 209-es szobába. A kártyát egy érzékelőhöz nyomva jutott be a szobába, amely automatikusan nyílott is, s elé tárult az apró kórterem, melynek olyan furcsa illata volt és csak fehér falak vették körül. Az ágyban feküdt Yoongi, bőre már-már szürkés árnyalatú volt, ujjai és karja vékonyak, mintha már nem is lenne rajta más, csak bőr. Taehyungnak összeszorult a szíve a látványon, de ettől eltekintve egy hatalmas mosollyal üdvözölte élete szerelmét. Yoongi aprókat pislantva fordította fejét barátjához és egy gyenge mosoly húzódott szájára, megvillogtatva ínyeit, melyek csak szépítették azt a vigyort.