𝘖𝘶𝘳 𝘴𝘵𝘰𝘳𝘪𝘦𝘴

|Otthon|

'Otthon'

'Otthon' hat betűs szó, ebből kettő magánhangzó, négy mássalhangzó.

Sok minden lehet otthon. Egy hely, egy személy, egy érzés. Otthon az, ahol biztonságban érezzük magunkat, ami megnyugtat, amely mindig visszavár. A Kiindulópont és az érkezési cél. Télen a meleg, nyáron a hideg. A család, a szeretet, a szerelem. Az otthon őrzi minden emlékünket, minden titkunkat, minden elhullajtott könnyünket és vidám mosolyunkat. Szomorúságunk és boldogságunk. Csak egy szó, mégis annyi jelentése van.

Három évvel ezelőtt, el kellett hagynia otthonát. Hívta a kötelesség, hívta a haza. Az indulás napja trauma maradt mindkettejük számára. Az a sok könny, a szomorúság. A direkt meghosszabbított ölelkezés a reptéren, hogy csak még egy kicsit tovább maradhassanak együtt. Az utolsó másodpercig fogták volna egymás kezét, míg felszáll a jármű, de nem lehetett. Az utolsó emléke tőle csak egy csók, s azután már nem is beszéltek. Nem volt idő, nem volt rá megfelelő alkalom.

Két letöltött év után már őszintén elgondolkozott félelmetes kérdéseken, amiket az első évben még jó mélyre rejtette a gondolataiban. Vajon szereti-e még? Vajon még most is abban a házban vár rá, amit még közösen építtettek, hogy nekikezdjenek saját, közös életüknek? Vajon emlékszik-e még? Ez a rengeteg ijesztő kérdés átvette az uralmat a teste fölött, ami meg is látszott teljesítményén. Sokkal lassabb és gyengébb volt, mint társai. A gyakorlatokon szomorúan elmélázva bámulta a kiképzőpályát egészen addig, amíg a parancsnok mérgesen rá nem szólt... A második év szörnyű volt...

De nem annyira, mint a harmadik év. Rengeteg jó embert és barátot vesztett el. Olyan embereket, akik nem érdemelték meg a halált. Akik mindössze csak hazájukat szolgálták. Szívszorító volt végignézni, ahogy minden holttestet egyesével pakoltak bele a koporsókba, mintha csak holmi rongybabákat tuszkolnának a játékosládába. Az egész hadsereg könnyekkel fejezte ki mérhetetlen szomorúságát aznap este, Január harmadikán.

Valamiért mégiscsak az utolsó nap volt a legfájdalmasabb. Ekkora már azt sem tudta eldönteni, hogy kedvese még felismeri-e vagy sem. Három év egymás nélkül megviseli a kapcsolatot. Hiszen már ő is alig emlékszik a vonásaira. Csak egy kettészakadt kép őrzi még az emlékét, aminek az egyik fele már nincs is meg, így csak egy fél szeme és világosbarna haja látszik rajta. A hadseregben szolgált katonák családtagjai és élettársaik mindig a reptéren várják a hazatérőt. Vajon ő is ott vár?

  _________  

Idegesen mocorogtam a székemen, hüvelykujjamat rágcsálva. Kinéztem az ablakon és hirtelen meg nem tudtam volna mondani, hogy hány kilométer magasan vagyunk. Lenyeltem eddig gyülemlő nyálam - és a bőrdarabkákat, amit lerágtam ujjamról, ami elég undorító és egészségtelen, de ez is csak egy rossz szokásom a sok közül -, majd visszafordultam barátom felé, aki teljes nyugodtsággal és örömmel telefonozgatott. Biztosan az élettársával beszélget éppen, vagy a lányával. Irigyeltem néha Namjoont. Ő neki nem kellett attól félnie, hogy elhagyják. Hiszen volt egy hűséges férje, és egy csodálatos örökbefogadott lánya, akik tárt karokkal várták már haza. De én? A mi kapcsolatunk soha nem volt ilyen erős. Nem voltunk egymáshoz kötve. Még meg se kértem a kezét...

- Minden rendben van veled? - mosolygott rám Namjoon, kezét vállamra emelve - Úgy veszed a levegőt, mint egy asztmás.

Közben észre se vettem, hogy már lassan a levegőbe fulladok bele, de leírhatatlanul ideges vagyok. Félek és egyszerre boldog is vagyok. Hasamban folyamatosan szúró érzést éreztem, míg torkomba hatalmas gombóc ragadt, amit akárhogyan próbáltam, nem tudtam lenyelni. Szívem olyan hevesen vert, hogy vele együtt éreztem fejemben ezt a lüktető érzést. Ha foglalkoznék jelenlegi állapotommal, akkor biztosan elájultam volna.

- Jól vagyok...? - válaszom sokkal inkább kérdésnek hallatszott, mint kijelentésnek.

- Róla van szó, igaz? - bólogatva tördeltem tovább még ép ujjaimat, amik úgy remegtek, mintha rázták volna őket - Ott lesz, Yoongi, meglátod. Annyira szeret téged, mint te őt, biztos vagyok benne. Legyél kicsit magabiztosabb. Bízz a párodban.

Sóhajtva hunytam le szemem, és hogy őszinte legyek, Namjoon szavai megnyugtattak. Talán mégis ott vár. Talán még mindig szeret.

Fájdalmas két óra volt a visszaút, de csak akkor állt meg bennem igazán az ütő, mikor földet értünk. Úgy vonszoltam le magam a gépről, mintha kivégezni vinnének. Cuccaimat felmarkolva indultam meg a tömegben egy ismerős arcot keresve. Eközben a többieket néztem. Katonatársaimat, akik sírva és nevetve rohantak oda gyermekeikhez, élettársaikhoz, szüleihez, barátaihoz. Szemem sarkából még azt is láttam, ahogy Namjoon a magasba emeli kislányát, mellette a híres neves Seokjin, akiről annyit hallottam az edzéseken és mind a hárman boldogan mosolyognak. Halványan én is elmosolyodtam, majd kiértem a tömegből.

Ott állt a falnak támaszkodva. Megint az a ruha volt rajta, amit akkor viselt, amikor elváltunk egymástól. Egyre közelebb és közelebb értem hozzá, viszont az a pár méter is egy fényévnek látszott. Rohanva dobtam le poggyászaimat a térkőre és nyakába vetettem magam. Szorosan magamhoz öleltem és az Istennek nem engedtem volna el. Már szinte levegőt se kaptam a szorítástól, de még mindig nem volt elég. Közelebb, közelebb. Nem elég. Megígértem magamnak, hogy erős leszek, de ez csak eddig a pontig sikerült. Sírni kezdtem. Pontosabban csak könnyezni. Nem mertem hangosan üvölteni, pedig szívem szerint azt tettem volna.

- Annyira hiányoztál. - suttogta fülembe, miközben még az eddiginél is szorosabban magához vont.

- Szeretlek, Taehyung. - hüppögtem a fehér ingébe kapaszkodva, mintha csak az életem múlna rajta, de nem engedem el, soha többé.

- Üdv itthon.

Hangja elcsuklott, a mássalhangzókat már alig értettem mondatában. Arcomat nyakába fúrva lélegeztem be az ismerős illatokat. Kedvenc kölniének édességét, frissen mosott inge rózsásságát.

Az otthon illatát.