𝘖𝘶𝘳 𝘴𝘵𝘰𝘳𝘪𝘦𝘴

|sajnálom, taehyung|

"hyung! nézzük meg a csillaghullást!"

kéz a kézben sétáltak a csillagos ég alatt, messze daegu határán, egy hatalmas mezőn. gyönyörű volt, ahogy az éjszaka átölelte őket és nem láttak semmit, de érezték egymást. ott voltak ketten, senki más. taehyung szeme csillogott, miközben az eget kémlelte, hogy lásson valamiféle égi jelenséget, de egyenlőre nem volt még semmi. yoongi oly sok szeretettel és törődéssel nézte a fiatalabb pirospozsgás arcát, ragyogó tekintetét. ahogy csillogott a holdfényben két gyönyörű szeme. taehyung valóban egy csodálatos teremtés volt, mi sem tagadás. nem csoda, hogy yoongi egy-kettőre beleszeretett a fiúba. 

- nézd, hyung! - mutatott az égre taehyung egy távoli csillagcsoportot kémlelve - az ott a göncölszekér. hát nem varázslatos? 

- de! varázslatos vagy. - mosolygott yoongi szorosan magához húzva taehyungot a kezénél fogva. 

- bolond... - nevetett halkan a a szőke hajú fiú ujjait szorosan yoongi ujjai közé nyomorgatva.

a csillagok mindig lenyűgözték taehyungot. úgy maga az univerzum gondolata. milyen aprók vagyunk igazából. mennyire képtelen felfogni az emberi elme a végtelent. yoongi mindig is azt hitte, taehyung tud valamit. valamit az univerzumról, amit ő nem. hiszen nem lehet, hogy ilyen csodálatos gondolatokkal áldott ember földről való. taehyung egy angyal volt, melyet a világegyetem küldött yoonginak, hogy védelmezze, tanítsa és szeresse. néha elgondolkozott: vajon másnak is van-e ilyen angyala? biztosan. alapvetően az összes embernek van egy olyan párja a világon, akit neki szánt a világ. a sors. és yoongi nem is lehetne hálásabb az égnek, hogy ő taehyungot kapta. 

hirtelen egy fényes vonal jelent meg az égen, mely olyan gyorsasággal tűnt el, mint ahogy keletkezett. taehyung izgatottan mutatott az égre, majd egyből párja arcára pillantott, hogy biztosra menjen, ő is látta az égi csodát. yoongi mosolyogva bámulta tovább a végtelenbe nyúló, fekete eget, melyet ezer parányi csillag tölt meg fénnyel. s talán yoongi a fekete ég, míg taehyung a sok apró csillag, ki bevilágítja az életét örömmel és szeretettel. 

"hyung! gyűjtsünk szentjánosbogarakat!"

taehyung a fűben kiterített pokrócon üldögélt, míg mellette yoongi egy befőttesüveggel küzdött, hogy leszedje fedelét. egy pipitért leszakítva helyéről fordult az ébenfekete hajú fiú felé és megmosolyogta az üveg kinyitásának folyamatát. végül pattant egyet a fedél, s lejött az üvegről, amire taehyung tapsolva éljenzett yoongi sikerének. 

- hol vannak azok a szentjánosbogarak, taehyungie? 

- légy türelemmel, hyung. hamarosan. 

- de már sötét van. 

taehyung a szemét forgatva, ám még mindig mosolyogva hajolt közel yoongihoz egy apró csókot helyezve ajkára, s füle mögé akasztotta az egy szál pipitért. egy ideig csak szemeztek egymással, yoongi füle hegyéig vörösödve felnevetett és taehyung karjaiba vetette magát. a pléden hátra dőlve méláztak el a fűben, a csillagos eget bámulva, s várva, hogy meglássák a csodálatos teremtményeket. 

yoongi már éppen az elalvás határán volt, mikor taehyung felegyenesedett ülő pozícióba és elámulva mutatott egy nem messze lévő bokorra, melyet körbeleptek a fényes rovarok. yoongi nagyokat pislogva nézett taehyung ujja hegyének irányába, s a befőttesüveget megragadva rohant a bokorhoz, közben a szőke fiú szorosan a nyomában. sikerült pár szentjánosbogarat összeszedni és az üvegbe zárni, míg egy részük elbújt, fényüket eloltva, de másik részük még mindig boldogan vetítették fényüket a bokorra. 

- annyira imádom... a földet - sóhajtott taehyung olyan elmagyarázhatatlan érzelmekkel küszködve, melyeket nem sok ember érthet meg a világon, csak akik tisztában vannak az élet jelentésével. 

mit jelent élni. mit jelent létezni. milyen ritka az emberi élet, mégis oly soknak tűnik. milyen rövid... a fiatalság. milyen rövid a létezésre szánt idő. 

- annyira imádlak téged - jegyezte meg yoongi halkan, olyan halkan, hogy taehyung nem is hallotta.

mert yoongi szíve volt a sötét bokor, s taehyung a szentjánosbogarak, ki fényben áztatta őt.

"hyung! töltsd velem az első közös hóesésünket!"

szorosan egymás mellett sétáltak végig a park havas ösvényén. mindent beborított a fehér lepel, nem lehetett látni hol ér véget a hóréteg, elnyúlt a végtelenségbe. fák lombjai apró pelyhenként hullatták a havat, mely fennragadt az ágakon. taehyung sálát orráig felhúzva szippantott a friss, mentás illatba, mely mindig yoongira emlékeztette. hiszen azt a sálat is tőle kapta. yoongin nem volt sál, csak egy sapka, mely alól fekete haja kilátszott, de legalább füle hegye nem fagyott meg, mindössze csak az orra vált dércsípte pirossá. taehyung hatalmas, fekete szemeivel yoongira nézett és a sál alatt elmosolyodott. 

- képzeld, hyung, azt hallottam, hogyha azzal töltöd az első hóesésed, akit teljes szívedből szeretsz, akkor örökké együtt lesztek. 

- ezért akartál eljönni velem ide? 

- igen - válaszolt taehyung sálát visszahúzva nyakáig.

yoongi lábujjhegyre állva karolta át taehyung nyakát, hogy kicsit lejjebb húzza fejét, s ajkaikat összezárhassák, hogy legalább így melegítsék egymást ebben a fagyos időszakban. mosolyogva váltak el egymástól, ám még mindig egymásba kapaszkodtak. yoongi taehyung nyakába fúrta orrát és lehunyta szemét. 

- szóval örökké együtt maradunk?

- akkor igen, ha megígéred nekem. - mosolygott taehyung, végigsimítva yoongi hátán gyengéden és szeretetteljesen. 

-megígérem.

"sajnálom, taehyung, hogy nem tudtam betartani az ígéreteimet

sajnálom, taehyung, hogy nem engedtem be a fényed sötét szívembe

sajnálom, taehyung, hogy nem lehettél a csillagom a lelkem mélyén

talán majd egyszer még lesz esélyünk, 

hogy együtt tölthessünk egy csodálatos évet

addig is kérlek vigyázz magadra

bárki kezében is szenderegsz éppen"