𝘖𝘶𝘳 𝘴𝘵𝘰𝘳𝘪𝘦𝘴

|Hóember|

Pillái arcához ragadtak, szemhéjai eltakarják gyönyörű barna szemeit. Finoman billenti a billentyűket, mintha porcelánból lenne. Megint azt a kötött pulóvert hordja, amit még két éve vettem neki. A hófehéren csillogó hangszer melletti apró szekrényen van a tojáslikőrje, még ő választott ki, amikor boltban voltunk. A hatalmas karácsonyfa a sarokban piheg, megterhelt ágai már szinte leérnek a földre. Csodálatos fehér, csillogó gömbök, s hópelyhek csüngnek rajta. Egyik szebb, mint a másik. Illik ez a szoba fehérségéhez. Ő jobban szereti a fehéret. Akárhányszor mondtam neki, hogy pirosat szeretnék, ő soha nem engedte. A piros túl karácsonyi szín... Becsomagolt apróságok halmaza vette körül a növényt, melyeket barátainknak és családtagjainknak szánunk az ünnep alkalmából. 

Az egyik kedvenc karácsonyi dalom ritmusa tölti be a szobát, Karácsonyi harangok. Tudja, hogy imádom ezt a dalt. Ezért is játssza ezt. Nem a karácsony miatt. Miattam. Semmit nem  karácsony miatt tesz.

Miattam. 

Szemem fénye, drága egyetlenem, örök szerelmem. Soha nem hagynám el. Semmi pénzért, senki másért. Szalmaszőke, borzos, összekócolt haja homlokára tapad, miközben fejét ide-oda mozgatja a ritmusra, s halványan elmosolyodik. Vékony ajkait összeszorítja, csak így tud koncentrálni. A piros, fehér csíkos pulóver kicsit bő, lengén csüng a vállán. Csak egy fekete farmernadrág van még rajta és az a bundás zokni, ami illik a felsőjéhez - ezt is én vettem neki. Vékony, hosszú ujjai nem hibáznak, minden hangot eltalálnak olyan sorrendben, amilyenben kell. Lába a pedálon, óvatosan emelgeti, hogy ne adjon ki semmilyen zajt, ami elrondíthatná a csodálatos dallamot. 

Amint véget ért a zene, s megszűnt a zongora búgása is, már csak a tűz ropogását lehetett hallani. A kandalló felett van két zokni, egyiken az én nevem, másikon az övé. Ezt is gyermeteg énem találta ki... 

Lassan felemelkedett a székről, s gondosan lehajtotta a billentyűket takaró fedelet. Én az ajtófélfának támaszkodva néztem őt, ahogy közelebb jött hozzám, s vállamat megragadva húzott le engem az ő szintjére. Lábujjhegyre állt, s egy puszit nyomott arcomra, majd szám szélére. Halkan nevettem próbálkozásán, s a következő pillanatban pedig már rég kiment a szobából. Lekapcsoltam a villanyt, már csak a tűz világította be a hófehér szobát. Az ajtót nyitva hagyva mentem utána a nappaliba. A kanapén ült, olvasó-szemüvege már az orrán pihent, és egy Stephen King könyv volt a kezében. Az egyik kedvence. Sóhajtva mentem keresztül a szobán és feltettem egy karácsonyi lemezt a lejátszóba. Soha nem zavarta, ha zenét indítottam, miközben olvasott. Megnyugtatta. 

- Szívem, behoznád a képeslapokat a postaládából? Ha jól tudom, a szüleink küldték. - kérdezte motyogva, fel sem nézett könyvéből. 

- Persze! - feleltem bólintva, s a bejárathoz siettem az előtérbe. Leemeltem a fogasról a kabátom és felvettem a csizmám. 

Gyorsan kirohantam és kulcsaimat előhalászva zsebemből nyitottam ki a postaládát. Három képeslapot kaptunk. Egyet az én szüleimtől. Ezen egy csillogó karácsonyfa volt, mindenféle díszekkel, s anyám szokásos kézírásával - Kellemes ünnepeket nektek! A másik az ő szüleitől és bátyjától érkezett - Gyönyörű Karácsonyt kívánunk nektek! A harmadikat Park Jimin küldte, a munkatársam - Boldog Karácsonyt és Újévet, Taehyung! Vigyorogva zártam vissza a ládát, s végigsétáltam a havas, díszkövekkel kirakott ösvényen. Hó lepett be mindent. Az egész kertet. Tegnap hóembert akartam építeni, de szerinte az gyerekeknek való... és karácsonyi. Sóhajtva mentem vissza a házba, s levetettem a holmim. Ezután gyorsan a nappaliba rohantam és lecsapódtam mellé képeslapokkal a kezemben. 

- Ezt a kettőt a szüleink küldték, ezt meg az egyik munkatársam - mutogattam neki a lapokat, bár nem láttam érdeklődést szemében, melyek figyelemmel követték a könyv sorait - Legalább tegyél úgy, mintha érdekelne a karácsony. 

- De nem szeretem a karácsonyt! - vett egy nagy levegőt és erősen kifújta, majd hajába túrt és folytatta a könyvet. 

- Hiszen karácsonyi felsőt viselsz, karácsonyi italt ittál, karácsonyi dalokat játszottál. Szereted a karácsonyt, csak nem akarod bevallani magadnak. 

- Én nem a karácsonyt szeretem, hanem téged. 

- Akkor gyere ki velem hóembert építeni. 

- Huszonnyolc éves vagy! Nem egy kisgyerek! 

Duzzogva hajtottam le fejem, szemöldököm összeráncoltam, s ajkaimat biggyesztve néztem a parkettát. Tudom, hogy megtörik. Irritált sóhaj hagyta el rózsaszín ajkait, s könyvét az asztalra rakva kelt fel a kanapéról. Megfogta karom, s a bejárathoz rángatott. Felvette a kabátját és a cipőjét, ahogy én is és kimentünk az udvarra. Elővett egy hatalmas vödröt a garázsból, na meg egy hólapátot és nekikezdett a munkának. Egy percbe se telt bele, hogy orra kivörösödjön, s elkezdjen szipogni. Nevetve néztem, ahogy dolgozik, mint egy szorgos kis manó. Odamentem és segítettem a havat a vödörbe pakolni - ami hozzáteszem, csupasz kezekkel eléggé kellemetlen. A vödör megtelt, s nagy nehezen, de felemelte, majd fejjel lefelé a földre rakta. Rávert párat a lapáttal, s leemelte a burkot. Egy csodaszép hó hengerünk keletkezett a kert közepén, ám ez még nem minden. A következő réteget is megcsináltuk és az utána lévőt is, végül kezdett kialakulni egy egészen aranyos test forma. A fejét én készítettem el, mert amíg ő a vödörbe lapátolással volt elfoglalva én elkezdtem egy gömböt gurgatni mindenfelé. A nagy gömböt feltettem a hótorony legtetejére, s hozzágyúrtunk még egy kis havat, hogy meg is álljon. 

- Hozz neki ruhát! - mosolygott, fehér fogai kilátszódtak, miközben ajkait édesen szélesre húzta. 

Bementem a házba és ruháim levétele nélkül baktattam végig a nappalin, egyenesen a hálószobánkba, ahol az egyik szekrény fiókját kihúzva kutattam valami meleg téli öltözék után.  Előhúztam az egyik rég nem használt sálam, amely fekete, fehér csíkos volt, s hozzá szerelmem egyik pomponos sapkáját, amit már amúgy is el akart dobni. Utána a konyhába mentem, s egy sárgarépával, na meg pár gombbal a kezemben siettem vissza hozzá és hóemberünkhöz. A nyaka köré tekertem a sálat, a sapkát szépen a fejére tettem és két fekete gombot raktam a szeme helyére. Építőtársam két faággal tért vissza a hátsókertből, s a hóember két oldalába szúrta őket, mintha csak a keze lenne. 

- Megfelel, Taehyung? 

- Igen.

- Akkor menjünk be, mert lefagy a kezem - nevetett ujjait összedörzsölve.

Karjába kapaszkodva mentem vissza vele, s bent levetettük a meleg kabátjaink és cipőink. Én a konyhába mentem, míg ő a szobába. Készítettem két forrócsokit. Az övét egy kék, fehér hópelyhes bögrébe öntöttem, sajátomat egy rénszarvasosba. Levettem a pillecukrot a legfelső polcról és mind a két italba raktam hármat-hármat. Óvatosan egyensúlyozva vittem a bögréket két kezemben, majd elértem a szobáig, ahol ő már a kandalló előtt melegedett a szőnyegen üldögélve egy pokróccal a hátán. Közelebb mentem hozzá, s odanyújtottam neki a forró italt. Mosolyogva vette ki kezemből és kortyolt bele egyet, azonnal összeszorítva szemét a melegségtől. Leültem mellé és vállára hajtottam a fejem. Pokrócot átterítette rajtam, így közelebb húzva magához. 

A tűz csak halványan világította be a sötét szobát. Erősen kapálózott ide-oda, valamilyen vicces karácsonyi táncot járt. A fa hangosan ropogott alatta. Minden olyan tökéletes. Minden olyan nyugodt. Minden olyan meghitt. 

- Lehet, hogy nem szeretem a karácsonyt, de téged mindennél jobban, Taehyung. 

- Én is téged, Yoongi.